Monthly Archives: May 2013

Napi zene: Daft Punk – Instant Crush / Beyond

Az új Daft Punk CD szépen megosztotta az internetet, az elején nekem nem tetszett, de aztán valahogy rámnőtt a CD, és egyszer csak azt vettem észre, hogy jó rákattantam. Két számot akarok kiemelni: az egyik az Instant Crush, a másik pedig a Beyond.

És igen, lesz majd igazi kontent is újra a blogon, hamarosan, remélhetőleg.

Megtörve a csendet

Azért nem volt leginkább blog az elmúlt pár napban, mert ekkor dőlt el a nagybetűs Jövőm, vagy legalábbis annak az iránya.

A sztori lényeges és publikus része az, hogy már hosszabb ideje játszottam a gondolattal, hogy munkaszempontból a jövőm valamiféle szabadúszó-consultant (vö. tanácsandó) szerepben van. Ráadásképpen több ember, akiknek nagyon adok véleményére mondta ugyanezt, egymástól függetlenül, és mivel úgyis terítéken volt, hogy a kicsit kevesebb, mint 6 hónapos szerződésem lejárta után mi lesz, a következő deal lett kialakítva.

Három napot fogok dolgozni a Kommunicerának, a jelenlegi munkahelyemnek, a fizetésem is kb. a 60%-ára esik, valamint fel leszek véve mint igazi svéd munkaerő, ezzel pedig megkapom a mágikus adószámot, a Personnummert, ami nélkül az ember nem annyira létezik Svédországban. Ezzel a számmal tudok nyitni egy saját céget itt, lehetne elvben cég nélkül is szabadúszni, de azt mondták nálam okosabb emberek, hogy nem érdemes. Ez állítólag itt könnyű, és a cég segíteni fog megcsinálni nekem a dolgot, papírmunka, szükséges dolgok, ilyesmi. Ezen felül pedig nagyon úgy tűnik, marad az albérlet is, ami szintén jó, mert újat keresni itt ugye közel se triviális.

Beleugrottam tehát az ismeretlenbe, mostmár csak cégnevet kell találnom, domaint regisztrálni, felrakni egy weboldalt, elkezdeni ügyfeleket keresni, meg még ezer más dolog, amire nem gondoltam. Szóval a dolgok könnyű része. Még jó, hogy lesz azért segítségem innen-onnan. De nem félek, jó lesz ez, meg izgalmas, az is biztos.

Ön milyen cégnevet választana?

Napi loopok: Eurovision 2013

Idén itt, Malmöben volt a páneurópai zenei giccsparádé, úgyhogy a csapból is ez folyt, legalábbis a kollégáim szerint, nekem az a szerencsém, hogy nem nézek helyi tévét, és a helyi újságokat se követem (még), szóval kimaradtam a nagyrészéből. Pont a döntőig bírtam ellenállni annak, hogy foglalkozzak az egésszel, úgy volt, hogy barátokkal együtt nézzük meg a döntőt, ez végül nekem különféle okokból elmaradt, otthon voltam, és a Doctor Who évadzárója után pont következett a BBC-n. Gondoltam megnézem az elejét, aztán lefekszek aludni, természetesen az lett a vége, hogy végignéztem. Egyrészt remek volt a britek közvetítése, a kommentátor szórakoztató volt, másrészt a Guardiannak is volt egy végtelenül szórakoztató liveblogja, arról nem is beszélve, hogy a twitteren is végig lett trollkodva minden dal. A vége persze az lett, hogy a dánok majdnem szó szerint átjöttek a hídon megnyerni az egészet, valahol megérdemelten, mert szerintem a mezőnyből ez volt az egyik legjobb dal.

(zárójel, szórakoztató volt látni, mennyire politika az egész szavazás, egyetlen kérdésem volna csak, miért szavazott bárki is az egészen borzalmas azerbajdzsáni produkcióra?)

És akkor a zenei rész, kettő emelkedett ki szerintem igazán a mezőnyből (najó, három, Románia egészen őrölt előadásáért jár a csoki), a fentebb említett dán és a görög:

Kultúrsokk és honvágy napok

Kicsit (nagyon) könnyen beszéltem, amikor úgy gondoltam, hogy három hónap után már túl vagyok a kultúrsokk fázisain. Volt egy csomó elképzelésem arról, hogy mi lesz, mikor hazamegyek Magyarországra először ennyi idő után szűk két hétre: ennek egy jórésze egyébként úgy is volt, ahogy gondoltam. De aztán hazajövök, ide, Svédországba, és minden megy tovább úgy, ahogy eddig ment.

Hát egy frászt. Az igazi kultúrsokk most ütött be.

Mert hazajöttem, és egyrészt nagyon örültem, hogy újra itt vagyok, igyekszem visszazökkenni a napi kerékvágásba, de valahogy sokkal döcögősebben megy, mint azt gondoltam volna. Két szék között a pad alatt érzem magam, a múlt az tudom, hogy a múlt, ettőlmég most hiányoznak úgy igazán a dolgok, amiket szerettem otthon, barátok, helyek, események, ízek. Tudom, hogy itt a jövőm, itt élek, itt van az otthon, már most vannak itt is barátaim, lesz még több is, és az se kérdés egy másodpercig sem, hogy ez az út előre. És azt is tudom, hogy a magyarországi barátaimat se vesztettem el ám egyik napról a másikra, itt az internet, és biztos fogunk még találkozni az életben is.

De most fáj igazán az a rész, amit azért elvesztek ezzel az egésszel. Ami természetes része az dolognak, persze, csak balga módon azt hittem, nagyon olcsón megúsztam és akkor rúgott gyomron, amikor a leginkább nem vártam.

Még jó, hogy tudom, ez az érzés is el fog majd múlni, és tudom, hogy a legfontosabb dolog az, hogy leginkább előre nézzek, másfel nem lehet és nem is szabad, the future is bright.

(Nem, nem fogok most ehhez a kifejezéshez magyar fordítást keresni, deal with it)

((See what I just did there?))

((()))

Egy átlagosan jó szerda

Remekül aludtam két hét után újra, az egészet csak az törte meg, hogy fél hat után nemsokkal kirúgott az ágyból a napfény, igen, még mindig nem szereltem fel a sötétítőfüggönyöket. Bámulatos, hogy mennyi ideig tudok halogatni ilyen dolgokat, mindenesetre most úgy tűnik, hogy pénteken pontot teszünk a dolog végére, és vagy veszek karnisokat Ulrika segítségével, vagy csak szimplán szép nagy szögeket, amikre felakaszthatom a függönyöket.

Két hét után kifejezetten jól esett újra az irodában lenni, meginni a reggeli eszpresszót, beszámolni a konferenciáról, újra belerázódni a munkába. Közben ide is megjött az igazán jó idő, volt vagy’ 18 fok mikor mentem el, most mozogtam először kabát nélkül a városban huzamosabb ideig.

Este aztán házicsoport volt, rekordszámúlag gyűltünk össze, plusz itt volt egy ausztrál srác látogatóban, aki korábban több évet járt a gyülekezetbe, alapvetően jól telt az este, bár még kicsit vissza kell rázódnom a svéd életbe, de ezzel nem lesz probléma.

Ja és közben izgalmas változások várhatóak a munkám kapcsán is, de erről majd akkor többet, ha már több és véglegesebb részlet van.

Újra itthon kedden

Miután leszálltam és összegyűjtöttem a bőrömdömet, kimentem a reptér bejáratához és konstatáltam, hogy ez a hely annyira kicsi, hogy még lelkes taxisok sem állnak előtte utasokra várva. Visszaraktam közbe a svéd simkártyám, majd hívtam egyet, másodikra felvették, azt mondták 10-15 perc, oké, belefér, majd hívni fog, ha odaéert a taxisom.

"You know, horses... taking pictures of your feet."

“You know, horses… taking pictures of your feet.”

Nagyjából 15 perccel később kapok egy hívást az emberemtől hogy hát izé, ő még úgy tíz perc, az úgy oké-e? Nem örültem, de ha már ennyit vártam, jó, legyen. Még öt perccel később egyszercsak meglátom a taximat, megkérdezem oda megy-e, ahova én, azt mondja igen, megkérdezem az én nevemre van-e, azt mondja igen, beszállok, elindulunk. Majd egyszercsak felhív a taxisom. A másik. Merthogy valaki valamit nagyon összekavart, és bár a részletek kicsit homályosak, valószínű két taxit is küldtek, én meg a “rosszba” szálltam be. A két taxis ezután végigüvöltözte egymással az utat a telefonon, bár pont, mire hazaértem, addigra sikerült kibékülniük, a sztori vége olyasmi lett, hogy aki effektív hazavitt az meg fogja hívni a kollégáját egy vacsorára, ezzel elrendezve a dolgot.

A maci a kertben

A maci a kertben

Otthon kipakoltam, leültem a fotelbe még egy kicsit, aztán hirtelen este lett és már mehettem is aludni, ami már nagyon kellett.

Hazafele kedden

Kedd reggel van, itt ülök a bőröndömmel egy Starbucksban, leginkább, mert itt van kávé is, internet is, meg jó helyen van most számomra. Nemsokára kitömegközlekedek Ferihegyre, ahonnan már csak egy köpés Göteborg.

A pénteki konferencia után voltam egy éjszakát Szentbékkálán, lógtam Gazs kanapéján, volt egy családi ebédem, tegnap pedig volt volt egy fantasztikus ebédem Gáborral, aki a mentorom lassam több, mint 8 (?) éve. Este pedig volt egy sörözésem, ami bár sajnos nem olyan lett, amilyennek szerettem volna, így is nagyon hasznos volt és jól esett.

Mondanám, hogy gyorsan eltelt ez a szűk két hét, de valójában nem, pont olyan hosszú volt, amennyi. A véleményem erről az útról egyelőre nem változott: bár megvoltak a negatív oldalai, nagyon hasznos volt sokféle szempontbol, és borzasztóan örülök, hogy találkozhattam-sörözhettem mindenkivel, akivel szerettem volna, ért egy csomó pozitív élmény, nagyon sokat kaptam emberektől, ezért mindenkinek végtelen hálás vagyok.

Őszintén nem tudom, mikor fogok megint újra Magyarországon járni, magamtól egyhamar nem hiszem, hogy visszalátogatnék, de ki tudja, mit fog hozni az élet. Amiben biztos vagyok, hogy Götebörgban egyelőre nagyon megtaláltam a helyem, és otthon érzem magam.

Még valószínű egyszer fogok írni a témáról, ha visszaértem, és kicsit leülepedett bennem már ott a dolog. Holnaptól újra munka, én pedig valószínűleg visszatérek a “régi” blogrendre.

All good things (Rukkola bookmarklet, végállomás)

Nagyon rövid verzió: mostmár minden oldalon (a kiemelt könyvek között is, a profiloldalon is) megy a happoló mód, így nyugdíjaztam a bookmarkletet.

Az úgy volt, hogy tavaly megszületett a rukkola, én pedig nagyon lelkesen indultam neki az oldalnak, mint felhasználó. Aztán elkezdett zavarni az, hogy nem lehet szűrni a csak happolható könyvekre, úgyhogy írtam rá egy bookmarkletet.

Az idők során aztán került bele végtelen görgetés, kapott egy saját oldalt, tanultam egy csomó dolgot, például azt, hogy nem szabad az ilyesmit a GitHubon tartani, szóval költözött is egyet, majd mikor már meg voltam elégedve a funkcionalitással, újraírtam az egészet, hogy a kód is kinézzen valahogy. Mindenközben tanultam egy csomó dolgot, amit megosztottam az egyik javascript meetupon.

Aztán hogy, hogynem, egyrészt a funkcionalitás egy jórésze bekerült magába a rukkolába, ezzel elérve a célját, másrészt pedig külsősből belsős lettem: és elkezdtem a rukkolánál rendszergazda lenni, jelentősen felgyorsítani az oldal bizonyos részeit, bugokat javítani, meg közben robotokat vadászni.

A bookmarklet azért továbbra is használatban volt, sőt, pár hónapja reneszánszát élte, amióta felfedezték az emberek, hogy a kiemelt könyvek oldalon nem működik a beépített happoló mód, ellenben a bookmarklet igen. Én közben kiköltöztem Svédországba, azóta a bugfixelgetésben nem vagyok már benne, csak néha nézek fel a szerverre, kirugdosni egy-egy újabb robotot, meg úgy általában a háttérben lévő, csendes rendszergazdaként működök aki néha helyrerúgja a szervert, ha nem viselkedik rendesen.

A bookmarklet most pedig végleg befejezte a pályafutását: mostmár minden oldalon működik a happoló mód, a kiemelt könyvek között is. Így most kiélesítettem az új verziót, ami csupán egy üzenet arról, hogy már nincs szükség az egészre. Ami, mint azt sokszor elmondtam, mindig is a végcél volt.

Szemfüles olvasóknak és felhasználóknak feltűnhet, hogy ezzel eltűnt a végtelen görgetés is: egyrészt az a funkciót sosem csináltam meg úgy igazán rendesen, másrészt sajnos se motivációm, se időm nincs a dologra. Valamint úgy látom, remekül megvan az oldal nélküle is. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi implementációja bizonyos helyzetekben feleslegesen terheli a szervert.

Ha azonban valaki késztetést érez a dologra, hogy mégis megcsinálja: a bookmarklet kódja eddig is és továbbra is nyílt forráskódú, megtalálható a GitHubon.

És aztán az is lehet, hogy egyszercsak rámjön az ötperc, és mégis megcsinálom, de ezt megigérni egyelőre nem tudom. Mindenesetre köszönet minden felhasználónak és minden visszajelzésnek.

Yiddishe Mamma Mia

Úgy gondoltam, hogy ez az étterem megérdemel egy külön irományt (leginkább, mert elfelejtettem megírni az előző posztba). Még szerdán voltunk a Yiddishe Mamma Mia nevű étteremben pár jelenlegi és pár volt kollégával (és jelenlegi baráttal), és egy hatalmas élmény volt.

Maga az étterem, mint azt a neve részben mutatja, egy zsidó-olasz-magyar fúziós konyha (tudom, sznobul hangzik). Van tehát mindenféle tészta, a húsoknál jogosan túlreprezentált a liba, és még ki tudja, mennyiféle étel, jó sok oldalból áll a menüjük, nagyon széles a választék, érdemes végigböngészni.

A csapat egyik fele sóletet evett, abból is a drágább, “Rotschild” verziót: ez köretnek ad egész libacombot, tömött libanyakat, marhanyelvet és egy egész főtt tojást. Az ételről alapvetően csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni: ilyen finom sóletet én még nem ettem. Tegyük azt hozzá, hogy kis mintából dolgozok, a másik hely, ahol volt alkalmam erre, az a Kádár étkezde volt a klauzál téren, ahol minden szombaton a menü szerves része: ott is nagyon finom volt (plusz alapvetően ebédelőhely, szóval olcsóbb), de ez egy kategóriával egyértelműen feljebb volt.

A többiek változatosabban ettek, volt sült libacomb, rántott libamáj, vagy éppen paradicsomos-kecskesajtos-bélszínes tészta: ez utóbbit megkóstoltam, és a saját legnagyobb meglepetésemre szintén nagyon ízlett.

Nagyon nehezen tudok negatív dolgokat felhozni, a pincér által ajánlott vörösbor alapvetően nem jött be, de ez is inkább csak izlésbeli dolog, mert mindenképpen minőségi volt.

A hely semmiképpen sem olcsó: egy főétel átlagosan 3-4 ezer forint között mozog, de minden egyes fillérjét megéri. Képeket sajnos nem csináltam, mert elég sötét volt már ahhoz, valamint túlságosan is el voltam foglalva a társasággal meg az étellel.

Azt nézem viszont most, hogy van ebédmenüjük, szóval aki a környéken dolgozik, annak még az is opció lehet pluszba.

(disclosure: ezért a posztért nem fizetett nekem senki. sajnos.)

Figyeljétek a kezem, csalok (bő egyhetes összefoglaló)

It has come to my attention, hogy majdnem egy héttel el vagyok maradva a jelenhez képest és hát ez így nem állapot. Nem lesznek valószínű megszokott posztok erről a szűk két hétről, őszintén bevallom, nincs motivációm ezeknek a megírására, valamint ez kicsit más is.

A kötelező kép amit minden fényképezőgéppel egyszer megcsinálok

A kötelező kép, amit minden fényképezőgéppel egyszer megcsinálok

Még most is processzálom, hogy milyen újra Magyarországon így három hónap után, még ha csak szűk két hétre is. Az első pár nap nem éreztem túl jól magam, azóta kicsit lecsengett a fordított kultúrsokk meg egyéb dolgok. Így egy hét után annyi mindenesetre biztos: ezek után méginkább meg fogom becsülni Svédországot, és továbbra se bántam meg, hogy elköltöztem.

Mint az a fejlécben is benne van, kaja. Kaja az mindig kell.

Mint az a fejlécben is benne van, kaja. Kaja az mindig kell. Ez például egy Paella.

Ettől függetlenül egyáltalán nem bánom ezt az időszakot se: az elmúlt héten egy csomó pozitív élményt szereztem a barátaimmal és/vagy a volt kollégáimmal. Lógtam az espell irodában, volt több jó, sőt, helyenként feledhetetlen sörözésem, vagy éppen ebédem. Megjártam a BUPAP-KÉK belső hétkerben lévő nagyon remek túráját, amit Kelt megírt, olvassátok el, nekem meg volt alkalmam fotózni alatta egy Canon 5D-vel (ráadásul manuálfókuszra kényszerítve), a képgaléria első három képét én csináltam. Pingpongoztam, voltam a Széchenyi fürdőben, ami, itt jegyezzük meg, lehet akármennyire turistás, még mindig iszonyat menő. Meglátogattam a volt főnökömet meg a végtelenül cuki, majd’ 14 hónapos gyerekét.

Kelt fotózik a túrán

Kelt fotózik a túrán

Voltam otthon is, nagyszülőknél is, ja, meg fogorvosnál, mert, nos, az itt kicsit olcsóbb, sikerült is kifognom egy nagyon rendeset, aki két alkalom alatt betömött három fogat nekem, amiért nagyon hálás vagyok.

A nagymamám idegenvezetői leírásából, 1958-ból

A nagymamám idegenvezetői leírásából, 1958-ból

Közben megérkeztek a kolléganők is kedd este, elkezdődtek a konferenciaprogramok, amiken pörögtem kedd este, meg csütörtökön egész nap, sikerült teljesítenem azt, amiért idejöttem, beszélgettem, networkingeltem egy csomó emberrel, és mindezt borzasztóan élveztem. A mai, pénteki nap már-már levezetőnek tűnik az előző napok után. A hétvégén megyek Szentbékkálára, hogy kicsit visszatérjek a nyaraláshoz, hétfőn még lesz egy ebédem meg egy sörözésem, kedden meg irány haza.

A konferencián természetesen lecsaptam a konnektorokra, emiatt töltőállomás is volt a gépem helyenként

A konferencián természetesen lecsaptam a konnektorokra, emiatt töltőállomás is volt a gépem helyenként

Mint azt fentebb is írtam, még mindig dolgozom fel ezt az egészet, nagyon furcsa élmény, de egy továbbra is biztos: hasznos.