A borokról

Az alkohollal mindig is bonyolult kapcsolatom volt. 18 éves koromig leginkább semmilyen, már ha leszámítjuk, hogy először a svédcsepp, aztán meg az Unikum mindig is univerzális (és működő!) gyomorgyógyszerként funkcionált a családban, dehát ugye az évente úgy maximum kétszer kell. Ebből (is) kifolyólag mindig van egy üveg belőle a mélyhűtőben.

Aztán persze szépen lassan megbarátkoztam először a röviditalokkal, majd tavaly a borral is, a sörrel még nem sikerült, bár újabban kicsit aktívabban próbálkozok. Nem sűrűn iszok egyébként, és akkor se sokat: az egyik legfőbb ok az, hogy gyűlölök másnapos lenni.

Sokáig nem szerettem a bort se, aztán tavaly egy-két hónapig naponta kellett meginnom egy deci vörösbort, mindenféle emésztési problémák enyhítésére, és egy idő után csak megszerettem. Sokáig jéghidegen ittam, de újabban erről is leszoktam, megláttam a fényt, hogy tényleg sokkal jobb, ha a javasolt hőmérsékleten fogyasztja az ember.

Borból — egyelőre — csak vörös és csak száraz, vagy esetleg valami félédes, de olyat nem ittam már elég régóta: lehet, hogy a többi variációt is megkedvelem majd, de egyelőre most ez van. Nem is zavar, biztosít ez elég variációt, pláne itt Svédországban, ahol bemegy az ember a Systembolagetbe, az alkoholboltba, és azonnal lefagy a bőség zavarától.

Ja, igen, azért kezdtem ezt az egészet írni, mert amikor itt volt Bencze és Hanna akkor végre volt ürügyem újra bort inni (egyedül ritkán teszem), a négy estéből háromszor ittunk meg hárman egy-egy üveg bort. Úgy alakult, hogy sikerült mindhárom árkategóriából választani egyet, nagyon tudományosan: cimke- és üvegdizájn szerint. Lásd még bőség zavara. Elöljáróban annyit, hogy egészen pocsék borkritikus vagyok, de azért igyekszek.

borok

A legdrágább a 119 SEK-es újzélandi Gumfields Pinot Noir (2012) volt, és egyben nem meglepő módon a legjobb is: nekem hivatalosan is ez az új kedvenc borom. Viszonylag testes és egészen egyedi íze van, először a kicsit csípős íz kapja el a nyelved, majd jön utána a többi, főleg gyümölcsös.

A középső a 89 SEK-es chilei Misiones de Rengo Reserva (2010). Erről nem írok sokat, nem igazán izlett, ami esetleg említendő, hogy valóban érezni a hivatalos leírás szerinti vaníliás behatásokat. Hanyagolom a továbbiakban.

A legolcsóbb a 69 SEK-be kerülő ausztrál The Black Shiraz (2012) volt: igazából nincs benne semmi különleges, sokkal könnyebb mint a Gumfields Pinot Noirja, meg persze érezni is rajta, hogy majd’ feleannyiba kerül: ugyanakkor árkategóriájából maximálisan kihozza, amit lehet, nagyon kellemes, szerintem fogok még venni.

2 thoughts on “A borokról

  1. SztupY

    Én a ciderre szoktam rá nagyon amióta itt vagyok, és ha jól tudom Svédország sem szűkölködik belőlük.

    Reply
    1. KTamas Post author

      igazan nem nagyon kerestem, a cider nagyjabol a sorrel van egy kategoriaval a fejemben, azzal a kulonbseggel hogy a ciderrel egyelore sokkal kevesebbet kiserleteztem.

      Reply

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *