Tag Archives: svédország

Mid-year status update

Work

I quit my day job at the end of last year to become a freelance consultant, and so far it has been going well. The first few months were much harder, than I thought it would be, with the newfound freedom bringing much more free time, but a lot of stress, financial and otherwise. However, now I am six months in, and I have already worked with several clients, sorted out accounting (ugh), realized it’s a really bad idea to have my work e-mail mixed with my personal ones, and I’m heading to Southern Europe for 2 months in a week.

I got a two-month consulting gig at a translation agency doing some integration work (read: software development) with their workflow system, customer portal and a popular CAT tool. Perks include being in warm and sunny Barcelona for a week and in even warmer and sunnier Bologna afterwards. I even get to have a mini-vacation in Marseille just before, courtesy of a very good friend of mine who has a flat there.

Photography

I have written a neat little gear post about three times now, but I am never satisfied with it, so here’s the short version with some links, and a longer one coming soon (or not).

In January I got an Eye-Fi Mobi card, turning my 6D into a ginourmous point-and-shoot that sends all the pictures I take to my iPhone in 20 seconds. It is perfect for JPEG shooting (way too slow for RAW work), and gave several month’s of motivation to lug my DSLR around everywhere with me again.

On my iPhone 6 Plus (yes, it’s big; but the camera, the battery and the screen real estate makes up for it, most of the time) I use the built-in Photos app for cropping picture and VSCO for editing; it handles the 22mpx files surprisingly well. Even with its limits and the occasional crashes, I have found VSCO to be by far the best photo editor on mobile, and I have tried plenty other (Afterlight, Darkroom, Enlight etc.). Hell, I bought most of the filter packs, even though usually I loathe spending money on In-app purchases.

Another permanent addition to my camera bag is the Fuji Instax Share printer, that prints 2×3″ pictures from my smartphone onto Fuji Instax Mini film. It’s expensive, the film is expensive and the quality is okay at best and I do not care about any of these, because it is fucking magic. I can take a picture on my 6D, have it on my phone, print it out, and give it to the person I took the picture of, in about 2 minutes. That is something you can not measure in money. It is also an excellent ice-breaker in a many social situations.

Last but not least, with the help of my friend Krisztián I fell in love with Fuji’s X series ILC cameras, having used an X-E1 and the 35mm f/1.4 for a few days when I was in Budapest in May. Afterwards I got myself the newer X-E2, but I quickly realized that I hate the new sensor’s colors and tones, not to mention the dreadful “plastic skin” issue on the JPEGs (google fuji plastic skin, if you are interested…), in which noise reduction goes crazy and makes you look like a wax figure. So I returned the X-E2, got myself a new-old-stock X-E1 with the kit 18-55mm f/2.8-4 lens, which is an excellent, excellent lens. I have my eyes set on the 56mm f/1.2 and the one of the ultrawide lenses, but that’s for another time. Fuji helps you to be careful with your lens purchases by making them really expensive.

The X-E1 may have a slower EVF and autofocus than the X-E2, but it makes gorgeous black and white JPEGs that are the best I have ever seen. My 6D’s JPEGs look rubbish in comparison.

Most of my pictures nowadays end up on my Facebook or Instagram accounts, so add me there, if you are interested.

Languages

By now I got to a “shitty conversational” level with Swedish, with Duolingo‘s course being a big help sorting out some of my grammar issues and expanding my vocabulary a bit. I still lack practice and construct sentences in English in my head, but it is progress. With practice, it will improve, and I am not in a hurry. Also, by now I am pretty good at understanding Swedish.

I also started learning Ukrainian (on Duolingo, of course). I have many Russian-speaking friends (most of them are from Ukraine or Latvia) and I want to be able to talk with them without a lot of Google/Yandex Translate. I also like languages, so why not.

But why Ukrainian, and not Russian, asks everyone? Because I was interested and they don’t have a Russian course on Duolingo yet, that’s why and Duolingo is pretty much the only language-learning software that keeps me motivated enough. Ukrainian is also a beautiful language (Russian is somewhat less so, in my not-so-humble opinion), and a bit easier; also, most of my Russian-speaking friends can understand and/or speak Ukrainian. Meanwhile I pick up a fair amount of Russian just by listening to them speaking. It can be hard to keep the two languages separate in my head, but at this point, it helps that I can mix them.

It is not an easy language: the grammar has similarities to Hungarian with three genders (okay, we don’t have genders in Hungarian), an excessive number of cases and conjugations, virtually no fixed word order, and euphony (but we do have all of these). Nevertheless, I really enjoy learning it.

To be continued

Eventually.

Internet, LOL, Internet / DSL und World Wide Web (2014-03-24)

(Ezt a posztot több hónapja írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Az internet azóta remekül megy.)

Első nap

Este elfogy az internet. Tudtuk, hogy ez a pillanat el fog jönni valamikor, amikor az albiba beköltöztünk, volt a falban internet, még az előző lakóktól. A főbérlő mondott valamit, hogy valami hűségszerződés és akármi, ha akarjuk beszéljük le a dolgot az illetékesekkel, ebből végül nem lett semmi, ők se eröltették a dolgot. Úgy voltunk vele, hogy egyszercsak elfogy majd az ingyen internet, felhívjuk a szolgáltatót, tíz perc az egész, és onnantól meg persze fizetünk érte, de nem vészes a dolog (havi 250 SEK, ezért jár havi 100 körüli megabit és nulla korlátozás).

Fiatalság, bolondság.

Szóval felhívom a szolgáltatót (Bredbandsbolaget, szó szerint: szélessáv cég), jónapot kívánok, internetet szeretnék rendelni. Minden simán megy egészen addig, amikoris megpróbálnak credit checket futtatni a szeményi számomon, ez kicsit hasonlít az amcsi credit score-ra. Gondolom semmi gond, az égvilágon semmi kölcsönt nem vettem még fel itten. A vonal másik végén lévő csaj (egyes számú, lesz még pár szereplő!)megkérdezi, hogy volt-e már adóbevallásom Svédországban? Hát, ööö, nem, azt majd idén fogok. Hát, az baj, mert így a rendszer nem hagy jóvá, valami a credittel. De semmi gond! Bár hétvégén nem dolgoznak a pénzügyesek, hétfőn majd visszahív valaki (nem), és kézzel leellenőrzik, van-e jövedelmem (van) és akkor minden oké.

Harmadik nap

Hétfő estefele, senki nem hívott, akkor telefonáljunk. Hétfő reggel kellett volna, de utólag könnyű okosnak lenni. A vonal másik végén lévő csóka (kettes számú) azt mondja, hogy nem, nem, amit szombaton mondtak, az tökhülyeség, ilyet ők nem tudnak, hívjam én fel a behajtásokért (!) felelős céget és rajtuk verjem le azt, hogy a credit check rendszer ne utasítson vissza. Két ellentétes infó két embertől, kérjük ki egy harmadik véleményét! Telefon lerak, azonnal újratárcsáz, imádkozik hogy egy más emberhez kerüljek. Hármas számú emberünk azt mondja, hogy igen, persze, el lehet ezt intézni, telefonáljak holnap reggel.

Negyedik nap

Kedd. Telefonálok délután, négyes számú ember azt mondja, hogy küldjem el erre és erre az email címre a munkaszerződésem meg a telefonszámom, ő majd intézkedik és visszahív (nem) amint megvan. Elküldöm neki, várok (öreg hiba).

Ötödik nap

Szerda. Délután kezdek türelmetlen lenni, telefonálok, és addig verem a virtuális asztalt amíg el nem jutok legalább odáig, hogy a telefonon lévő ötös számú ember beszél (?) a négyes számú emberemmel aki megerősíti, hogy hív, amint megvan.

Hatodik nap

Csütörtök. Ugye senki se lepődik meg, hogy még mindig semmi hír? Telefonálok megint, hatos számú emberünknek előadom a sztorim (sokadszorra), átkapcsol a saleshez ahol hetes számú emberünk felajánlja majd ő elintézi ezt az egészet, megadja a saját email címét… nem inkább adjam meg a sajátom… nem, itt van nyitva egy emailkliens, küldöm azonnal, mondd csak szépen. Munkaszerződés megint elküldve, megigérí hív aznap este vagy legkésőbb másnap reggel.

Hetedik nap

Péntek. 11 körül szól egy kollégám, hogy amúgy reggel hívta a céget valaki valamelik creditcégtől, oké, végre, haladunk. A várt telefonhívás azonban csak nem jön, délután háromkor újra telefonálok. Nyolcas számú emberünk közli velem, hogy hetes számú emberem ma betegszabadságon van, és hát csak az ő számítógépén van meg a jóváhagyásom. Aha persze, ilyen nincs, csak van valaki, aki valahogy meg tudja szerezni a dolgot. Fél perccel később azt mondja a csaj, idézem, “I pressed some buttons on my computers and now you are approved!” (“Megnyomtam pár gombot a számítógépen, és mostmár jóvá vagy hagyva!”). Ezen a ponton már nem érdekel, hogy csinálta, tíz perc alatt letolom a szerződéskötést, és van újra internetem.

A tanulság kábé az, hogy az internetszolgáltatók mindenhol internetszolgáltatók, sose higgyük el, ha valaki azt mondja, hogy visszahív, és ne hagyjuk magunkat lerázni.

A prioritásokról és az időről (2014-01-24)

(Ezt a posztot több hónapja írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Időm azóta is sokkal kevesebb van, de már kevésbé bánom, mert az idő alapvetően hasznos dolgokkal telik.)

Szeretnék itt és most ujjal mutogatva kiröhögni korábbi énmagamat, aki az elmúlt években arra panaszkodott néha, hogy nincs elég ideje dolgokra, mert az az ember nem tudott semmit arról, amikor az embernek hirtelen tényleg elkezd sok dolga és kevés ideje lenni. Aztán lehet, hogy évek múlva a mostani időszakra fogok ugyanígy visszanézni…

Státusz (2013-12-12)

(Ezt a posztot több hónapja írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. A munka továbbra is sok, az új albérletet nagyon megszerettem, a házicsoport azóta más napon van, meg ott amúgyis voltak változások, például én kezdtem el vezetni az egyik felét. Ennek a posztnak sincs vége, dehát ez van.)

Fent és lent, ez megy mostanában. Sokáig úgy gondoltam, hogy akkor nem blogolok, amikor épp kevésbé mennek jól a dolgok, ez részben igaz is, amikor nyugi van és/vagy pörgök, akkor írok mostanában, amúgy fájdalmasan hanyagolva van ez a hely, pedig. Bár így visszanézve, önmagamhoz képest egészen sokáig írtam az ideköltözés után, szóval mindenképpen siker.

Hogy mi is van mostanában? Először is munka. Sok. Továbbra is. Nagyrészt élvezem, de még mindig nagyon fárasztó tud lenni. Összességében nem tudnék hirtelen ennél jobb munkahelyet elképzelni magamnak.

Mostmár több, mint két hónapja lakok az új albérletbe, összességében remek hely, az továbbra is zavar, hogy nincs a környéken semmi sétatávolságra, se egy rendes bolt, se egy gyógyszertár, semmi. Persze tíz perc busz és máris van minden, szóval nem vészes, igazából csak könnyű volt megszokni a jót. Cserébe csendes, szép környék, és a munkahely továbbra is élhető távolságra van, ahogy a város meg a gyülekezet is. Sajnos a munkahely-gyülekezet távolság pont necces (több, mint egy óra), de az egyik kolléga közel lakik a helyhez ezért sokszor el tud vinni kocsival szerdán házicsoportra.

Azt néztem pár napja, hogy több, mint egy év telt el azóta az email óta, ami úgy igazán elindította a folyamatot, hogy ideköltözzek.

A naplózásról, jegyzetelésről, moleskineről (Augusztusi összefoglaló) (2013-09-28)

(Ezt a posztot sok hónapja írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. A napló azóta is íródik, megtöltöttem pár Moleskinet meg Field Notesot, mindig ott van a zsebemben egy. A laptop halott maradt. A nyelvtanulás azóta is elég rapszodikus, leginkább ragad rám a svéd, majd egyszer talán írok a dologról.)

Elkezdtem naplót írni. Papíron, tollal, mint az állatok. Mostmár két hónapja csinálom, a kezdeti lelkesedés után volt egy rövidebb időszak, amikor alig írtam bele, de mostanra beállt valamiféle rutin. A napló csak az egyik része a dolognak, megy oda mindenféle egyéb jegyzet is. Egy kisalakú vastag Moleskine-be írom a dolgokat, zsebrevágható, ami fontos. Az egyetlen hibája, hogy keményborítós, olyat többet nem veszünk.

Most visszaolvastam, miket írtam, öröm újra felfedezni, hogy mennyire rondán írok. Emlékszem, hogy második osztályban sose kerültem be a kiváltságosok közé, akik tollal írhattak, mert nem írtam elég szépen. Harmadikban pedig azt hiszem, hármast kaptam külalakra. Félretéve a gyerekkori traumákat, meglepően hasznos dolog ez. Például rekonstruálni tudom, mi is történt augusztusban.

Miután a hónap végén itt volt Bencze és Hanna, beköltöztem július utolsó napján az új albérletembe. Megpróbáltam kicsit a nyelvtanulásra megint ráfeküdni, vettem a scifiboltban egy Warm Bodiest, és elkezdtem fordítani szótárral, jutottam vagy másfél oldalig. Nem mondom, hogy haszontalan volt, ellenben ez egy nagyon lassú és helyenként frusztráló módszer.

A munkámban belefutottam egy olyan laptopba, ami olyan szinten és olyan furcsán volt elromolva, amit még sose láttam. Leginkább nem volt hajlandó semmiról bebootolni, csak merevlemezről, aztán mikor elkezdtem azt piszkálni kicsit, már onnan se.

Hálás vagyok (2013-04-23)

(Ezt a posztot több, mint egy éve írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Ekkor már két és fél hónapja voltam Svédországban, a kultúrsokknak még mindig bőven a mézesheteiben, csetlog amibol nem lett poszt végül, vagyis csak ez.)

Kelt: egyre kevésbé tudom mit csinálsz te ott
Kelt: pedig olvasom a blogod
Kelt: lehet ezért :D
KT: nem ertem a kerdest
KT: a melora gondolsz? v mi?
Kelt: :)
Kelt: mindegy
KT: de
KT: erdekel
Kelt: nagyjából a világ legválogatósabb embere aki semmit nem eszik meg ami hal, kimegy a tenger partjára, ahol amúgy semmi nincs, csak hal
KT: ez egy aprosag a big picturehoz kepest
Kelt: mi a big picture
KT: talaltam egy jo allast egy remek orszagban egy remek varosban es a kultursokkot kivonva is remekul erzem magam, sot, a kultursokkal egyutt is osszessegeben remekul erzem magam
KT: van egy jo munkahelyem, sok ev utan eloszor talaltam gyulekezetet
Kelt: erről írhatnál :)

77 nap után (2013-04-19)

(Ezt a posztot több, mint egy éve írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Ekkor már két és fél hónapja voltam Svédországban, a kultúrsokknak még mindig bőven a mézesheteiben, ne tévesszen meg senkit az, hogy akkor azt gondoltam, hogy árnyaltan látom a dolgokat, haha. A munkahely azóta más, a gyülekezet, a házicsoport és a barátok azóta is megvannak. Ennek a posztnak sincs vége.)

4 hónapja és 20 napja kaptam egy e-mailt ami ahhoz vezetett, hogy január 15-én megérkeztem életemben először Göteborgba, aznap délután pedig már írtam alá az új munkaszerződésem. Tíz nappal később volt az utolsó munkanapom az espellnél és január 29-én megérkeztem két óriási bőrönddel az új albérletembe, pár nappal később, pénteken, február elsején pedig elkezdtem dolgozni a Kommuniceránál.

Azóta 77 nap telt el, ebből 55 munkanap. Beilleszkedtem a munkahelyen, megismerkedtem a kollégákkal, egy-kettővel igen közeli is barátságba kerültem. A munkámat élvezem, programoztam egy csomót, meg persze csináltam minden mást is, mert úgy az igazi. Az első hónapban találtam egy remek gyülekezetet, házicsoportot, közösséget, abban új barátokat.

Természetesen nem minden rózsaszín, ennyi idő után már kicsit árnyaltabban látom a dolgokat,

Számvetés szombat (2013-02-28)

(Ezt a posztot több, mint egy éve írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Még csak egy hónapja laktam Svédországban, a kultúrsokknak bőven a mézesheteiben. A svédek továbbra se sietnek sehova. A posztnak nincs vége, ez van.)

Eltelt egy teljes február, több mint egy hónapja vagyok itt, kicsit ijesztő belegondolni, mennyi minden történt egy bő hónap alatt. Január 29-én hajnalban érkeztem meg, volt pár napom akklimatizálódni, és február 1-én már kezdtem is az új munkahelyemen, ahol úgy érzem, elég sok dolgot sikerült elérni egy hónap alatt. De leginkább nagyon sokat tanultam.

A svédek nem sietnek, és ez meglátszik a mindennapokon. Elsőre nagyon furcsa volt az hatalmas nyugi, vagy inkább stresszmentesség: persze ebbe durván belejátszik a kultúrsokk, és az, hogy hirtelen itt álltam, majdnem tiszta lappal, kötelezettségek nélkül. Ezért is érezhettem annyira lassúnak az idő telését az első hetekben: ez mostanra kezd normalizálódni, a hetek elkezdtek gyorsabban telni, az élet kezd beállni.

Hatalmas fórral kezdek, mert rögtön egy olyan munkahelyre kerültem, ahol fantasztikus kollégáim vannak, akik egyenesen vártak, befogadtak, értékelnek (nem mintha ez nem lett volna igaz az előzőre). Emellett munkaügyileg is lekerült rólam egy csomó stressz: itt tényleg az van, hogy bemegyek nyolcra, és hazamegyek négykor, ez a normális, a legtöbben ugyanezt csinálják. Ez nem jelenti azt, hogy bárki lazsálna: kemény munka folyik, ugyanakkor, lásd feljebb, a svédek nem sietnek sehova. Persze vannak határidők, vannak néha túlórák embereknek, de összességében nyugi van. A munkahelyi légkör kiváló, alapvetően felszabadult, és nem áll össze ez a poszt, folytatjuk hétvégén

A nyelvtanulásról, meg egy jó dokumentumfilmről (Twin Sisters / Tvillingsøstrene / Tvillingsystrar)

Tegnap néztem meg a tévében a Twin Sisters című dokumentumfilmet, amire még a helyi filmfesztivál programja között figyeltem fel. Egy születésükkor kettészakított-örökbefogadott ikerpárról szól, akiknek a szüleik azonban egy véletlen (?) során találkoztak az árvaházban, és feltűnt nekik, hogy hát a két gyerek kissé hasonlít. Aztán mindenki hazavitte a sajátját, de tartották a kapcsolatot, hat hónappal később egy DNS teszt megerősítette, hogy tényleg ikrek. Ezek után követjük végig azt, hogy nő fel a két gyerek két teljesen különböző környezetben (Sacramento, CA, USA, illetve Fresvik, Norvégia), valamint hogy veszik fel a kapcsolatot egymással, majd találkoznak újra hatévesen.

Zárójel, Norvégia egészen brutálisan szép, már így a képernyőn keresztül is, Muszáj lesz élőben megnézni.

Azonfelül, hogy egy remek dokumentumfilm, említést érdemel a tény, hogy a fentebb kikövetkeztethető okokból a filmben felváltva beszélnek norvégul és angolul, mindez pedig svédül van feliratozva. Az angol része sima a dolognak, sőt, ott még helyenként figyelek, hogy az angolt hogy fordították svédre. De amikor norvégul beszélnek, és próbálok odafigyelni a szövegre, mert érdekel a norvég, valamint vannak erős hasonlóságai a svéddel, ésmindeközben a svéd feliratot olvasva legózom össze, hogy mit is mondanak, nos, ott kezd az agyam túlterhelődni. Ennek ellenére egyszer sem éreztem azt, hogy most nem tudnám, miről van szó a filmben, szóval azt hiszem, haladok.

(Ha valakit érdekel, át tudom küldeni a filmet, sajnos csak a fenti — norvég+angol hang, svéd felirat — konstrukcióban.)

Random csapongások a fotózásról (DDDDDD, akarom mondani 6D)

Megvan több, mint egy hónapja a 6D, lőttem vele úgy ezer képet, kezd valami véleményem kialakulni róla.

Az első és a legfontosabb, hogy ez egy piszokjó vas. Még mindig nehezen lépek túl azon, hogy ha nem is simán, de mondjuk okosan jól lehet fotózni ISO12800-on, sőt, ISO25600-on is, elképesztő, ahogy a szenzortechnológia fejlődik. Ha már szenzor, az is durva, hogy (középen) tényleg képes autofókuszálni nevetséges fénykörülmények között is lazán, többnyire pontosan, sokszor nagyon hasznosan jön ez.

Még mindig a hardvernél maradva, az egyik kedvenc fícsöröm a Silent Shutter, ami hozzáad kb. 200ms laget minden képhez, cserébe a rekesz hangereje kábé a harmadára csökken, emberek fotózásánál nagyon gyakran bekapcsolom.

A különböző gombok elhelyezése logikus, ami jó, és nagyrészt kézre is áll, bár azért van még mit javítani az ergonómián. Az átlagnál valamivel nagyobb kezem van, de még így is kicsit kényelmetlen egy-két gomb elérése fotózás közben — de ezt túl lehet élni. A gép ilyenirányú achilles-sarka 8-irányú d-pad, ami nehezen reagál, jó erősen meg kell nyomni, meg lehet szokni, de remélem egy jövőbeli 6D Mark II-n valami jobb lesz.

Apropó vas, a 6D súlya 770 gramm, a most rajta lévő 40mm pancake még 130 gramm, ez tíz dekával a kiló alatt van, akárhonnan nézzük, full framehez ez kábé a legkönnyebb kombó jelenleg (már a DSLR kategóriában, ugye közben jött a Sony A7(r)), és amúgy tényleg. Persze, azért ez máshonnan nézve nehéz, szokni kell, de mostanra már alig veszem észre, a következő objektívvel mondjuk biztosan nehezebb lesz majd.

Ez amúgy az első digigépem, ahol kifejezetten késztetést éreztem, hogy oké, akkor most üljünk le, és legalább pörgessük át a használati útmutatót, hátha tanul belőle az ember valamit. Sikerült is, megtudtam például, hogy lehet a vízmértéket kijelezni a keresőben, ami egyrészt hasznos, másrészt pedig azt hiszem, ez életem legdrágább vízmértéke…

Szoktam ugye mondani, én alapvetően embereket fotózok, ez most azért kibővült az éjszakai fotózással, nem kevés részben pont amiatt, amikre képes vagyok már így, kézből fotózva is, töksötétetben. Kelleni fog persze komolyabb dolgokhoz egy állvány, de már most sikerült lőnöm pár képet az éjszakai városról. Amit, mint azt hamar megtanultam, csak teljesen manuál módba érdemes, az Auto ISO ha nem hagyom, felviszi olyan magasra a fényérzékenységet, amennyire csak bírja, és úgy általában a fotózás többi aspektusát se hagyja ilyenkor már a gépre az ember. Talán csak a fehéregyensúlyt, de azt amúgyis utólag, a Lightroomban.

A Lightroom kapcsán azt figyeltem meg, hogy egyrészt még mindig piszokjó, másrészt meg 20 megapixeles RAW-oknál még az én igen gyors gépemen is kegyetlen lassú, ezzel nem lehet mit tenni, már azon kívül, hogy hozzávág az ember idővel még hardvert a problémához.

Próbálkoztam amúgy időnként a gépből kijövő JPEG-ekkel dolgozni, Photoshopban, mert például magas ISO-n a gép jobban szűri a zajt sokszor, mint én, de nem áll kézre a dolog egyáltalán, azt hiszem, túlságosan megszoktam ehhez már a Lightroomot, és annak a logikáját. Ettől még hasznos, olyan dolgokhoz, amikor az ember, nos, lefotosopol dolgokat a képről, egy belelógó szívószálat, egy zavaró táskát a háttérben, ilyesmi.

És most vissza fotózni, illetve így, fizetésnap után, gondolkozni a következő objektíven… 50, vagy 85 lesz, hogy azon belül mi, meglátom. Tudom, hogy furcsa volna a 40 után az 50, ellenben sokat nyer az ember fényerőn, és sokszor flexibilisebbnek érzem, mint a 85-öt. Az még szintén eldöntendő, hogy az 50-ből melyiket, hajlok az 1.4-re, ellenben eddig kettőt próbáltam, egynek jó volt az autofókusza, a másik viszont egészen durván, megbízhatóan rontotta a fókuszt, szóval ebből csakis olyat, amit előtte ki tudok próbálni.

(Ez a poszt megvan vagy egy hete draftban, azóta elég határozottan a 85mm felé billen a mérce, olyannyira, hogy holnap megyek a szomszéd városba venni egyet.)

Az éjszakai városi fotózáshoz pedig majd valami 35 és/vagy azalatti fókusztávú objektívet. De nem sietek sehova, szépen, apránként.