Ha mondjuk tavaly ősszel azt fogja mondani valaki, hogy jövőre a zenéim többségét a felhőből fogom hallgatni, akkor körberöhögöm. Egyrészt akkor még Magyarországon laktam és semmi igazán jó nem volt elérhető, másrészt meg na, a koncepció is teljesen nonszensznek tűnt. Persze kényelmetlen volt a 20+ giga zene a 120 gigás SSD-n (meg sokkal több régebbi, külső merevlemezen), de azért elvoltam. Aztán valamikor késő ősszel/télen bejött komolyabban a Deezer magyarországra, ráadásul ingyenesen adták egy ideig, elkezdtem kisérletezni vele.

Szép volt, jó volt, de kicsit sok dolog volt benne geobanolva, valamint, ami nagyon fájt, nem volt hozzá asztali kliens se, a böngészőből zenét hallgatni hosszabb távon meg hát… izé, nem, én nagyon szeretem a webes dolgokat, de a zenelejátszóm kapjon saját alkalmazást. És aztán kiköltöztem Svédországba.

A Spotifyról természetesen sokat hallottam már, kábé az első napon vettem hozzá egy ajándékkártyát és előfizettem egy hónapra, és azóta is lelkesen fizetem a havi 100 SEK-et (kb. 3300 HUF) érte, mert minden fillérjét megéri.

Hol kezdjem? Egyrészt tényleg hatalmas a zenei kínálata, mondanám, hogy minden megvan benne, de ez így, ebben a formában nem igaz. A zenei izlésem túlnyomó részét így is nagyon lazán lefedi, amin magam is meglepődtem, mert én aztán tényleg változatos dolgokat hallgatok, tessék, itt a Last.fm profilom. Ami biztos: az elmúlt fél évben talán háromszor kellett zenét torrenteznem. Van remek asztali alkalmazásuk, meg ájfónos, az utóbbin leszedem offline hallgatásra, amit kell, és akkor útközben nem a mobilinternetem fogyasztja, egyébként 50+ megabitek előtt ülök a cégnél is, otthon is. Tud a Last.fm-re skróblizni, ami nekem iszonyat fontos, ja, és az ajánlórendszere elsőosztályú, pedig egészen eddig nem hittem az ilyenekben, se a Last.fm, se a Pandora nem működött igazán nekem, ellenben a Spotify “Discover” oldalán rendszeresen találok jó zenéket, sőt, régen elfeledett kedvenceket dob fel, amiket sok éve nem hallgattam. A hangminőségre se lehet panasz, többnyire 320-as MP3-akat, vagy annak megfelelő akármit ad.

De.

Vannak olyan zenék, amik tényleg nincsenek meg a katalógusában: főleg a japán és egyéb távol-keleti zenéim, pár obskurusabb együttes, sőt, még itt, a fejlett nyugaton (északon) is vannak geobanolt dalok-cédék-előadók. Ezt a maradékot a Google Musickal fedtem le, aminek csak a regisztrációjához kell egy Brit IP cím, és egy olyan dombornyomott bankkártya, amit még korábban nem ismert a Google. Ha ez megvan, akkor máris lehet feltölteni az összes zenénket oda, a limit a csillagos ég, izé, talán 20000 dal, egy időre elég lesz. Felkerült oda, ami kell, ezeket a zenéket a G-Ear nevű lejátszóval hallgatom Macen. Korántsem annyira jó élmény, mint a Spotify, de a feladatot ellátja.

Tisztába vagyok, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez a felállás fogja megmenteni a zeneipart, a Spotify lejátszásonként fizet filléreket, emiatt van az is, hogy hiányzik belőle az “ismételj egy dalt” funkció, ez a legnagyobb kényelmetlenségem, ezt egydalos lejátszási listákkal hidalom át. Valamint még egy rahedli országban nem érhető el, Magyarországra is ki tudja mikor jön, nekem megvan az előnyöm, hogy abban az országban élek, ami a Spotifyt adta a világnak. Egy biztos, nekem, mint felhasználónak ez most egy nem tökéletes, de igen jó felállás.