Ha sikerülne pár napnál tovább tartanom a dolgot, remek módja lenne a nyelvtanulásnak, hogy szótárt használva — találtam az ájfónra két appot is, a kettő együtt remek — írok embereknek meg olvasok svédül, ellenállva a Google Translate igen erős kisértésének. Vagy annak, hogy szimplán angolul kommunikáljak.

Köztes megoldásként azt találtam ki, hogy elkezdek nagyobb mennyiségben fogyasztani svéd filmeket meg sorozatokat. Oké, legyünk őszinték, túlzás ezt megoldásnak nevezni, olcsó kifogás inkább, de a semminél több, ha már amúgy is ezzel töltöm a szabadidőm egy fájdalmasan nagy részét, legalább vajmi előnye legyen. Feltettem hát a kérdést Facebookon, mit nézzek, kaptam is egy rakat javaslatot, közben magam is gyűjtöttem párat.

Ami már megvolt: egyrészt az eredeti Millenium-trilógia — ami valójában csak egy film, mert a második-harmadik rész köztudottan nem történt meg –, valamint láttam a Show Me Love-ot is már, ami egyébként zseniális. Aztán pénteken belekezdtem egy nagyon rossz romatikus komédiába, kábé a feléig szenvedtem el magam, aztán kilőttem, volt még egy másik, azt méghamarabb. Az arányon javított, hogy szombaton megnéztem a Koppsot, amit jó filmnek semmiképp se mondanék, ellenben szórakoztató tud lenni.

Sorozatok tekintetében megnéztem még márciusban a Lilyhammert, amit mondanám, hogy újra kéne nézni, mert kiváncsi vagyok, hogy ennyi hónap után hogy hangzik a fülemnek a norvég, de ismerem magamat, és nem vagyok az újranézős típus, szóval abból majd a második évad. Ja, szóval svédül kéne hallgatni dolgokat, ezt teljesítettem félig a Bron (The Bridge) című krimivel: félig svéd, félig dán.

Az alapsztori az, hogy találnak egy félbevágott holttestet a svéd-dán határon, az Öresund hídon, ami Koppenhágát és Malmőt köti össze. Szó szerint a határon: a holttest egyik fele az egyik, a másik fele a másik országban van, szóval kénytelenek együttműködni a két város rendőrei. Kritikailag kezdjük a jó dolgokkal: a sorozatot a Sofia Helin alakította Saga Norén nagyon lazán elviszi a hátán, fantasztikusan (bár nem tudom, mennyire pontosan) alakítja az aspergeres svéd nyomozónőt, és jó párosítás hozzá az ezer magánéleti és egyéb problémával rendelkező dán nyomozó is. A sztori már kicsit vegyesebb: nagyon lassan indul be, a közepe remek, a vége aztán megint kicsit gyenge.

Minden hibája ellenére érdemes megnézni, hamarosan jön a második évad abból is, én mindenképpen vagyok. Közben pedig újracsinálják az amcsik is, az amerika-mexikó határra adoptálva, meg jön a francia-brit koprodukció is, ők a Channel-alagútra építik a dolgot, az előbbi sorozatot már be is mutatták.

Ja, a dán nyelv fonológiája teljesen kész, én tökre örülök, hogy nem azt kell megtanulnom.

A mai napom jórésze tehát azzal telt, hogy lenyomtam a BBC2 négyrészes, varrós realityjének, a The Great British Sewing Bee-nek az első évadját, amit gazs sózott rám, és meglepő szinten élveztem.

A sorozat felépítése viszonylag egyszerű: nyolc versenyzővel indulnak, akiket fokozatosan ejtegetnek ki a részek alatt, az utolsó részre a nyolc emberből már csak három maradt. Magában a részben három ruhadarabot varrnak meg: egy alapdolgot minta alapján (“A” szoknya, ing, nadrág etc.), egyvalamit átalakítanak a saját kreativitásuk szerint, végül pedig jön a legnagyobb falat, amelyben egy komolyabb ruhadarabot kell modellre szabva elkészíteni. Ez utóbbi a Made to measure, magyarul a méret utáni szabóság.

A különböző ruhadarabok a sorozat folyamán folyamán fokozatosan nehezednek, a már fentebb említett egyszerű szoknyától a teljes esélyi ruháig. Ami szintén el lett találva, azok a versenyzők: kellően diverz a felállás, van a hetvenőt éves vérprofi nagymamától kezdve a steampunk ruhákat varró férfiemberig mindenki. A kétszemélyes zsűri (May Martin és Patrick Grant) pedig szintén el lett találva.

Nem vagyok a realityk nagy rajongója, de ez kellően más volt ahhoz, hogy bejöjjön, ha valakit érdekel véletlenül a téma, akkor mindeképp érdemes bepróbálni.

Volt tavaly egy igen kivalo HBO-s sorozat, a Treme, ami a Katrina utani New Orleansrol szol. A The Wire-rel hiresse valt David Simon csinalta, es a sorozat igenjo karakterdrama lett, jobbnal jobb zenekkel fuszerezve, a masodik evad nemreg kezdodott, hallgassuk is meg az egeszen kivalo introzenet: John Buotte – The Treme Song

A “kiblogolom hogy meglegyen” iskola jegyeben az utobbi idok egyik legjobb tumblija egyertelmuen az Access Main Computer File, ami a kulonbozo filmekben levo hamis szamitogepkepernyoket gyujti, mar most egeszen elkepeszto kollekcioja van.

Csak reszben kapcsolodik, de nem maradhat ki a mindenfele vegtelensegig elesen zoomolo szamitogepes jelenetek zsenialis parodiaja sem, amit a Red Dwarf kovetett el. UNCROP!

[ez a video mar nincs.]

(ez szolt az eheti Chuck vegen)

Jack: How far is Alaris anyway?

Teal’c: Several billions miles away.

Jack: It’s gotta be a record!

A Doctor Whoban az az érdekes dolog, hogy mindenkinek sokszor mereven más a véleménye róla, ez ki is jött madélután a twitteren, emiatt jutott eszembe, h még nem írtam le az enyémet, pedig meg akartam tenni anno, mikor befejeztem a sorozat első négy évadját.

Utazzunk is vissza az időben cca másfél évet, mikor felfigyelve, hogy több barátom is lelkes Doctor Who rajongó, úgy gondoltam, bepróbálom, leszedtem az első rész, és megnéztem. “Mi ez a gagyi izé és mit esz rajta ennyi ember?” – jegyeztem meg, majd ott is hagytam az egészet. Aztán eltelt egy év, és kijött a Waters of Mars c. negyedik évadbeli special amit valamiért leszedtem (még egy esélyt megérdemelt), és egészen jó volt, és akkor már jött a nagy évadzáró End of Time, ami szintén nem volt rossz (annak ellenére h kb semmit se értettem belőle, naaagy évadzáró, ugye) így leszedtem utána a második évadot (az elsővel rossz emlékeim voltak, de azt is pótoltam később).

Az első, ami feltűnt, az, hogy igen, helyenként csúnyán gagyi de. Vannak kiváló karaktereink a doktor és a companionjai személyében, valamint kapunk remek mellékszereplőket melléjük, meg egy jó fősztorit is. Ami gagyi tud lenni, azok bizony a gonoszok, a szörnyek, meg a hozzájuk tartozó sztorik. Ez sokszor jelentosen ront az epizódélményeken, értem én, hogy a hagyományok, meg minden, de megrögzött kompletistaságom ellenére legalább egy tucat részt átugortam pár perc után és/vagy csak a previewt látva sikítva, főleg az első két évadból, pedig ilyet sorozatoknál egyébként sohasem szoktam.

Mégis volt pár igen jó rész, ami kiemelkedett: az első évadban a The Empty Child/The Doctor Dances, aztán a másodikban a The Girl in the Fireplace, a harmadikbol a The Shakespeare Code, a Gridlock, a Human Nature/The Family of Blood, természetesen a Blink, a tripla évadzáró, majd szinte a teljes 4. évad. Ahogy haladtam előre a sorozatban, úgy lett egyre jobb számomra, és igen, egyfajta moffatista comingout ez, mert alapvetően sokkal jobban szeretem a (dark) fairytale ‘Whot, mint Davies ennél még sokkal sötétebb világát.

Valószínű ezért is voltam akkora rajongója az 5. évadnak — a magamfajta moffatistának ez az eddigi legjobb –, főleg, hogy végleg felodotta bennem a sorozattal lévő, kicsit kognitív disszonanciás love-hate viszonyomat. Persze becsúszott azért pár gyenge rész ebben az évadban is, és Moffat néha csúnyán ismétli önmagát, de az összképp egyértelműen pozitív. Kifejezetten élveztem a mostani karácsonyi részt is, amiben aztán tényleg 11-ig lett tekerve a fairytale. Legjobban talán az io9 jellemzette: “All in all, this is what you expect from a Christmas story — large, ridiculous, splashy, sentimental and packed with guest stars.”. És hát jön a hatodik évad, ami a preview alapján kifejezetten bíztató…

És biztos kihagytam még egy rakat dolgot ami utólag fog csak eszembe jutni, de legfeljebb írok mégegy kört, vagy valami.

Az FNL meg mindig a legjobb drama a TV-ben. (Es meg van 4 reszem hatra az evadbol)

Sacc per kábe kétévente cserélgetem, persze hogy sorozatos, hehe.

csengohang