…hogy 2010 vége fele rákapok a filmes fotózásra. Én biztos nem.

Az történt, hogy egyrészt eladtam az E-1emet (több okból is, legfőképpen, mert hosszútávon váltani akarok), másrészt vettem egy S90-et, ami egy igen fasza kompakt, plusz bárhova magammalvihetem, elfér a zsebemben, szóval jó, na.
Eszembe jutott viszont, hogy otthon van egy évek óta porosodó Contax 137 MD, három igen jó objektívvel: 50/f1.4, 28/f2.8, 135/f2.8. Maga a gép egy alap típus, fix A-priority (plusz AE lock), motoros, fénymérős, maximum 2 FPS (!), full frame (hehe), 100%-os nezoke, manuálfókusz, jó kis darab, na. Nem a legergonómikusabb, de kényelmetlennek se mondanám. Szóval hozzámkerült pestre, felraktam rá az 50-es obit, és hirtelen fix helye lett a táskában.

Apropó, táska. Ken Rockwell, fotósguru (trollos beütésekkel) írta “How to spot an amateur” cikkének (lásd még, “troll”) a legelején, hogy az igazi fotós nem használ hátizsákot. Ezt nem jelenteném ki általános szabálynak — ismerek fotósokat, akik hátizsákkal járnak (szia Nándi!) –,  de nálam egyértelmű változást hozott az, hogy a random hátizsákomat egy Heavy Tools oldaltáskára cseréltem. Az előbbiben lusta volta mindig magammal cipelni az E-1et, míg az utóbbiban permanens helyet kapott szinte az első naptól kezdve a Contaxom, rajta az 50-es obival.

(Zárójel, tényleg egyedi élmény az 50: a kamera azt látja, amit te látsz, gyönyörű perspektívát — vagy inkább antiperspektívát? — ad ez. Az 1.4-es fenyerő pedig remek dolog, szeretem a tízcentis mélységélességem.)

Beraktam tehát a gépbe egy 36-os, ISO200-as fekete-fehér filmet és elkezdtem lőni. Bármennyire is digitálisra fotóztam az elmúlt pár évben, szinte azonnal beütött, hogy itt nincs végtelen számú (najó, párszáz) képem, törölni se törölhetek, így az első filmemet majd’ másfél hét alatt lőttem el, majd ma délben vittem be a Soós fotó zuglói boltjába, ahol pár óra alatt megcsinálják az egész előhívás-szkennelés mókát 2200 forintért. Aztán a jövőben akár az is lehet, hogy én fogom mindkét tevékenységet végezni.

Ilyen ajándékélményem mindenesetre nagyon rég nem volt: mintha újra négyéves énem lettem volna, aki megkapja a várva várt karácsonyi ajándékát, csak az nem játékautó, hanem egy indexkép, valamint egy CD rajta 36 38 képpel. Az instant gratification hiányát bőségesen kárpótoja ez.

Mindezen képek fele pedig alkalmasnak találtatott arra, hogy az internettel megosztásra kerüljön. Én meg befűztem szombaton a második filmet, a kilencedik kockánál tartok…