Vindóztelefon

Az úgy volt hogy az ájfónom kamerája elkezdett cefetül porosodni belülről. Aztán egyszer csak elegem lett a dologból, és úgy döntöttem, beadom szervízbe. A dolog ezen része amúgy remekül sikerült, 2 nap alatt kaptam egy vadiújat, nem panaszkodhatok.

Viszont erre a két napra kellett valami telefon, és szerencsére nem nagyon kellett használnom a hivatalos, Android 2.3-at futtató lowend többéves Samsung cserekészüléket, mert a főnököm kapott az alkalmon, és rámsózott egy Lumia 920-at addig is, hátha kicsit közelebb kerülök a sötét oldalhoz, merthogy ő nagyon szereti a vindóztelefont. Szóval belőttem az accountokat, felraktam a szükséges appokat, már ami volt rá, persze, és elkezdtem használni.

Kezdjük a hardverrel, mert az a jobbik része. Igen, műanyag, de abból a legjobb fajta, iszonyat jól néz ki, remek a fogása. A kijelző gyönyörű, bár az enyémnek kicsit sárgás volt a teteje, de nem zavaró. Az akksi bírja a gyűrődést, érzésre kicsit jobban, mint az ájfónom — bár nem is fut annyi minden rajta –, persze csodákat nem várhat tőle az ember. A kamera igen jó, minőségben többnyire megállja a helyet az ájfón mellett, sőt, a színek speciel élethűbbek összességében rajta.

De csapjunk bele az elsővilágbeli problémákba.

A szoftver. Hát izé. Maga a rendszer, önmagában, alapvetően nem rossz, bár így több évvel az első verzió után is vannak még hatalmas lukak benne (nincs notification center, egy, azaz egy, mondom egy! master hangerő van csengőhangra, zenére és értesítésekre egyszerre!), szépen néz ki, kicsit sok az animáció mondjuk, valamint az órásbetűk helyenként a használhatóság rovására megy erősen. A különböző appok által testreszabható lockscreenek egész jók, én beraktam az időjárást. A Nokiás extrák tulajdonképp ügyesek, a Glance meg a duplatappel felébresztés hatalmas gimmick, de tetszik.

Aztán az ember elkezd telepíteni appokat. A Nokiásokra igazából nem lehet panasz, bár a legtöbb appjukból a konkurensét szeretem jobban (pl. Google Maps). Jönnek aztán az igazán mainstream, Microsoft által gyártott firstparty cuccok (pl. Facebook app), ott már elkezd az ember szája görbülni, merthogy már a fészbúk is suta, lassú, helyenként bugzik és kényelmetlen. Ne álljunk meg, következik az igazi feketeleves, a thirdparty appok, még mindig a népszerűbbeknél maradva, a Spotify zenét ugyan tud lejátszani de a szolgáltatások fele sincs benne jelenleg és az UI kényelmetlen, a Kindle app az égvilágon semmit nem tud egy betűtípuson és olvasáson kívül (még highlightokat se tud csinálni), Twitter működik többnyire de szintén kissé suta, a YouVersion biblia UX rémálom, Dropbox app, az vajon mi, Evernote app is csak az alapokat tudja, a bankomnak nincs appja, Hangouts nincs, YNAB nincs, Instagram app amolyan MVP szinten elketyeg, de problémái vannak a Unicode kezelésével, folytassam? Siralomvölgy.

a39b4e40a43a11e387f70ea2ccaa61ad_8

Mégmielőtt valaki bekommentelné, tudom, hogy helyenként nemhivatalos app a fentebb említett cuccokra, de hát izé, nem kéne erre szükség legyen. És tudom, hogy ez kicsit ilyen catch 22, nem csinálnak a cégek vindóztelefonos appokat mert kevés a júzer, és kevés a júzer mert nincsenek appok.

A telefon amúgy egyelőre nálam maradt, szóval fogok még vele játszani, meg kártyafüggetlen, szóval tudom használni ha utazok valahova (az ájfón október végéig a helyi szolgáltatóhoz van függve).

Valaki hozzon ki egy Androidot az ájfón hardverével, azonnal viszem. De ez egy másik poszt lenne már.

50000, amelyben egy kicsit megfulladunk a nosztalgiában

(egyszer kell irnom hosszasabban is egy erzelgos bejegyzest arrol, mennyi remek embert ismertem meg a twitternek koszohetoen, tobbek kozt a mostani legjobb barataimat)
20000 tweettel ezelőtt

A jó közösségi szolgáltatás az, ami előbb-utóbb egy jó, valós életbeli sörözésbe torkol.
Kelt tizedik törvénye

Kettőezernyolc. Ekkor már lassan egy éve, az érettségi óta teljes munkaidőben dolgoztam, a szociális életem azonban az iskolával együtt ért véget, leginkább a munkámnak éltem, amit amúgy tökre élveztem. Még valamikor 2007-ben regisztráltam a Twitterre, de nem használtam semmire. Már magam se tudom miért, de 2008 április 23-án, egy átéjszakázott nap után, amikoris egy haldokló fájlszervert próbáltam menteni, mikroblogoltam egy ilyet:

Angolul kezdtem, híres embereket követtem a webszcénából, nem tudtam igazából, hogy mi lesz ebből. Két nappal később aztán posztoltam valamit random programozósat amire pár perccel később válaszólt Szalóki Robi. Én leginkább csak bámultam a képernyőt, hogy kicsoda és honnan jött, és egyáltalán hogyan talált meg? Hamar kiderült, hogy van ez a Turulcsirip (RIP) nevű dolog, ahol hála a barátkozós módnak hamar új internetes barátokra tettem szert. Sőt, akkor még nem volt annyira aktív rendszer, én nagyon sokáig abban a módban toltam, ami az összes tweetet mutatta, és ha valaki nem érdekelt, elrejtettem. Egy ponton azt hiszem, én tartottam a rekordot (vagy a második helyet?) a Turulcsirip adatbázisában valami 600 körüli elrejtéssel, akkor kértem egy amnesztiát Benedektől és elkezdtem kicsit ésszerűbben használni a rendszert. Évekig kint volt a CsiripRóka a Firefoxom oldalsávjában, a napi meló mellett ott pörögtek a tweetek.

2008 nyarán itt volt Balmer, ősszel pedig talán a 2. Ruby Meetupon találkoztam előbb Kelttel és Gazzsal, ismerkedtem össze Lackaccal, majd nem sokkal azután elkezdtem a New Tech Meetupra járni, one thing led to another és egyszer csak arra eszméltem hogy vannak új barátaim és szociális életem.

(Zárójel zárójele, az külön sztori, hogy ismerkedett meg a hugom a leendő férjével egy fórumon, ahol én is hosszú évekig aktív voltam. De az igazából nem az én sztorim.)

És akkor most itt vagyok, majd’ hat évvel és 50000 tweettel később, több, mint egy éve már Svédországban, meg is látszik, az utolsó 5000 tweetem sokkal lassabban jött össze. Sokminden változott, de a barátok még megvannak, még ha jelenleg párezer kilométerrel arrébb is élek.

A Twitter pedig… él és virul, sokat változott az elmúlt hat évben, már nem olvasom olyan függőként, mint régen, de azért továbbra is aktív része az életemnek. Szóval van esély arra, hogy találkozunk 55000-nél.

(45000. 40000. 35000. 30000. 25000.)

Photoshop CC + Lightroom 5 most havi 12,29 euróért

fotosop

Még pár hónapja láttam, hogy az Adobe havi tíz dollárért ad Photoshopot meg Lightroomot — azoknak, akik egyszer már megvásároltak legalább egy CS3-at. Kár, gondoltam, mert ennyi pénzért azonnal előfizettem volna, pláne, hogy gyakorlatilag csak ezt a két Adobe szoftvert használom. De ha nem kérik a pénzem, hát nem.

Ma valamiért ismét felmentem az adobe.com-ra, ahol nagyban hirdették, hogy mostmár, korlátozott akció keretében, mindenki megveheti a fenti kombinációt. Persze rájön a dologra a nemvagyamerikában adó meg az áfa, de még így 105 SEK, kábé 3600 HUF a végösszeg itt Svédben (Magyarországon pedig 12,29 EUR), amivel semmi problémám sincs, úgyhogy azonnal elő is fizettem a dolgokra.

Egy csomó más esetbe baromira zavarna havidíjat fizetni asztali szoftverért, de itt nagyon szivesen teszek kivételt, figyelembe véve, hogy egy új, dobozos Photoshop (még a CC-váltás előtt) emlékeim szerint többszáz rugó volt. A Lightroom árát még tavaly levitték tán 100 USD közelébe, szóval az még oké, de néha kell fotosopolni is dolgokat.

(A posztot az Adobe sajnos nem szponzorálta.)

A nyelvtanulásról, meg egy jó dokumentumfilmről (Twin Sisters / Tvillingsøstrene / Tvillingsystrar)

Tegnap néztem meg a tévében a Twin Sisters című dokumentumfilmet, amire még a helyi filmfesztivál programja között figyeltem fel. Egy születésükkor kettészakított-örökbefogadott ikerpárról szól, akiknek a szüleik azonban egy véletlen (?) során találkoztak az árvaházban, és feltűnt nekik, hogy hát a két gyerek kissé hasonlít. Aztán mindenki hazavitte a sajátját, de tartották a kapcsolatot, hat hónappal később egy DNS teszt megerősítette, hogy tényleg ikrek. Ezek után követjük végig azt, hogy nő fel a két gyerek két teljesen különböző környezetben (Sacramento, CA, USA, illetve Fresvik, Norvégia), valamint hogy veszik fel a kapcsolatot egymással, majd találkoznak újra hatévesen.

Zárójel, Norvégia egészen brutálisan szép, már így a képernyőn keresztül is, Muszáj lesz élőben megnézni.

Azonfelül, hogy egy remek dokumentumfilm, említést érdemel a tény, hogy a fentebb kikövetkeztethető okokból a filmben felváltva beszélnek norvégul és angolul, mindez pedig svédül van feliratozva. Az angol része sima a dolognak, sőt, ott még helyenként figyelek, hogy az angolt hogy fordították svédre. De amikor norvégul beszélnek, és próbálok odafigyelni a szövegre, mert érdekel a norvég, valamint vannak erős hasonlóságai a svéddel, ésmindeközben a svéd feliratot olvasva legózom össze, hogy mit is mondanak, nos, ott kezd az agyam túlterhelődni. Ennek ellenére egyszer sem éreztem azt, hogy most nem tudnám, miről van szó a filmben, szóval azt hiszem, haladok.

(Ha valakit érdekel, át tudom küldeni a filmet, sajnos csak a fenti — norvég+angol hang, svéd felirat — konstrukcióban.)