Egy. A laptopomat (Macbook Pro 13″, 2011 eleje) közel három éve véreztetem ki lassan, izé, akarom mondani, használom, aszondja, már a negyedik töltőt fogyasztja, volt egy teljes topcase-csere, az egyik USB port soha nem volt százas, tavaly ősszel pedig egy elegáns mozdulattal kinyírtam a billentyűzetét két deci teával. Akkor már úgy voltam vele, hogy erre a gépre nem akarok költeni, szereztem hozzá egy egy BT-s Apple billentyűzetet, méretre tökéletesen illeszkedik, azt cipeltem a laptoppal együtt nap mint nap, nem volt túl kényelmes, de működött. Aztán pár hete Stockholmban voltam egy hétvégét barátokkal, ahol egy fél üveg mangós Snapple ömlött a gépre egy félresikerült mozdulattól. Meglepő módon még ezt is túlélte, bár azóta a külső billentyűzet eléggé, ööö, ragad.

Ezzel párhuzamosan az utóbbi időben mániám lett az, hogy szeretnék mindenből kisebbet és könnyebbet. Az az irdatlan mennyiségű cucc, amit nap mint nap magammal cipelek az óriási M-es Bagaboo táskámban, az talán kicsit túlzásnak érződik, szóval rákattantam arra, hogy kisebb gép, kisebb táska, kisebb minden.

Ennek első lépéseként megbotlottam és ráestem véletlenül a használtpiacon egy pofátlanul olcsó, alig használt, legújabb generációs 11″-es Macbook Airre. Azt még nem döntöttem el, nem-e túl kicsi ennek a kijelzője, ami viszont tény, hogy van egy gépem, ami ugyanolyan gyors, mint az előző, ellenben a súlya közel harmadannyi, valamint megadja a netbook-élményt, a lassúság nélkül.

Kettő. Szereztem új táskát is, a Fjällräven Foldsack No. 3-jába ruháztam be, amibe kis mérete ellenére belefér a laptop, a 6D meg a 85 mm-es objektív (külön), egy Kindle megy apró biszbaszok, szóval eddig meg vagyok elégedve. Még csak két napja van meg, mondjuk, meglátjuk a munkában hogy fog szolgálni.

Három. Lecsaptam a használtpiacon pár hete egy szintén jó árú 4G-s retinás iPad minire is, azzal, hogy egyrészt megnézzem, van-e szükségem tabletre, másrészt lehet-e használni amolyan túlméretezett ájfónként, mert a telefonomat olyan intenzíven használom, hogy akkor akár válthatnék valamire, aminek sokkal tovább bírja az akksija, és lehet rajta kényelmesebben olvasni is.

A válasz pedig az, hogy nem, igazából nincs szükségem tabletre (tegye fel a kezét, aki meglepődött). Túlméretezett ájfónként lehetne használni, de valahogy mindig a telefonom után nyúltam mégiscsak, jobban kézreáll, megszokás, mittudomén. Az az eszköz számomra, ami a “ritkán hasznos, de akkor nagyon” kategóriába esik, ellenben ez kicsit kevés ahhoz, hogy megindokoljam az árát, túl is adtam rajta pár napja.

Vettem viszont egy Mophie Juice Pack Plust, amitől az ájfónom sokkal nagyobb lesz, viszont kétszer addig bírja az akksija. Olvasni meg ott a Kindle 1, ami még mindig tökéletesen műkődik.

Négy. Beleszerettem egy napszemüvegbe tegnap, aminek az lett az eredménye, hogy még aznap megrendeltem az internetről, és ha csak meg nem gondolom magam, szombaton megyek kontaktlencsét csináltatni, már ha sikerül olyat találni, ami nem szárítja ki mégjobban a már amúgy is száraz szemeimet.

Most épp ezek vannak.

(Ezt a posztot több hónapja írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Az internet azóta remekül megy.)

Első nap

Este elfogy az internet. Tudtuk, hogy ez a pillanat el fog jönni valamikor, amikor az albiba beköltöztünk, volt a falban internet, még az előző lakóktól. A főbérlő mondott valamit, hogy valami hűségszerződés és akármi, ha akarjuk beszéljük le a dolgot az illetékesekkel, ebből végül nem lett semmi, ők se eröltették a dolgot. Úgy voltunk vele, hogy egyszercsak elfogy majd az ingyen internet, felhívjuk a szolgáltatót, tíz perc az egész, és onnantól meg persze fizetünk érte, de nem vészes a dolog (havi 250 SEK, ezért jár havi 100 körüli megabit és nulla korlátozás).

Fiatalság, bolondság.

Szóval felhívom a szolgáltatót (Bredbandsbolaget, szó szerint: szélessáv cég), jónapot kívánok, internetet szeretnék rendelni. Minden simán megy egészen addig, amikoris megpróbálnak credit checket futtatni a szeményi számomon, ez kicsit hasonlít az amcsi credit score-ra. Gondolom semmi gond, az égvilágon semmi kölcsönt nem vettem még fel itten. A vonal másik végén lévő csaj (egyes számú, lesz még pár szereplő!)megkérdezi, hogy volt-e már adóbevallásom Svédországban? Hát, ööö, nem, azt majd idén fogok. Hát, az baj, mert így a rendszer nem hagy jóvá, valami a credittel. De semmi gond! Bár hétvégén nem dolgoznak a pénzügyesek, hétfőn majd visszahív valaki (nem), és kézzel leellenőrzik, van-e jövedelmem (van) és akkor minden oké.

Harmadik nap

Hétfő estefele, senki nem hívott, akkor telefonáljunk. Hétfő reggel kellett volna, de utólag könnyű okosnak lenni. A vonal másik végén lévő csóka (kettes számú) azt mondja, hogy nem, nem, amit szombaton mondtak, az tökhülyeség, ilyet ők nem tudnak, hívjam én fel a behajtásokért (!) felelős céget és rajtuk verjem le azt, hogy a credit check rendszer ne utasítson vissza. Két ellentétes infó két embertől, kérjük ki egy harmadik véleményét! Telefon lerak, azonnal újratárcsáz, imádkozik hogy egy más emberhez kerüljek. Hármas számú emberünk azt mondja, hogy igen, persze, el lehet ezt intézni, telefonáljak holnap reggel.

Negyedik nap

Kedd. Telefonálok délután, négyes számú ember azt mondja, hogy küldjem el erre és erre az email címre a munkaszerződésem meg a telefonszámom, ő majd intézkedik és visszahív (nem) amint megvan. Elküldöm neki, várok (öreg hiba).

Ötödik nap

Szerda. Délután kezdek türelmetlen lenni, telefonálok, és addig verem a virtuális asztalt amíg el nem jutok legalább odáig, hogy a telefonon lévő ötös számú ember beszél (?) a négyes számú emberemmel aki megerősíti, hogy hív, amint megvan.

Hatodik nap

Csütörtök. Ugye senki se lepődik meg, hogy még mindig semmi hír? Telefonálok megint, hatos számú emberünknek előadom a sztorim (sokadszorra), átkapcsol a saleshez ahol hetes számú emberünk felajánlja majd ő elintézi ezt az egészet, megadja a saját email címét… nem inkább adjam meg a sajátom… nem, itt van nyitva egy emailkliens, küldöm azonnal, mondd csak szépen. Munkaszerződés megint elküldve, megigérí hív aznap este vagy legkésőbb másnap reggel.

Hetedik nap

Péntek. 11 körül szól egy kollégám, hogy amúgy reggel hívta a céget valaki valamelik creditcégtől, oké, végre, haladunk. A várt telefonhívás azonban csak nem jön, délután háromkor újra telefonálok. Nyolcas számú emberünk közli velem, hogy hetes számú emberem ma betegszabadságon van, és hát csak az ő számítógépén van meg a jóváhagyásom. Aha persze, ilyen nincs, csak van valaki, aki valahogy meg tudja szerezni a dolgot. Fél perccel később azt mondja a csaj, idézem, “I pressed some buttons on my computers and now you are approved!” (“Megnyomtam pár gombot a számítógépen, és mostmár jóvá vagy hagyva!”). Ezen a ponton már nem érdekel, hogy csinálta, tíz perc alatt letolom a szerződéskötést, és van újra internetem.

A tanulság kábé az, hogy az internetszolgáltatók mindenhol internetszolgáltatók, sose higgyük el, ha valaki azt mondja, hogy visszahív, és ne hagyjuk magunkat lerázni.