(Igen, ez a poszt pont egy hetes, de lassan visszatérünk a jelenbe.)

Az úgy volt, hogy meg kéne tanulnom kicsit tovább tervezni étkezések tekintetében, mint az aktuálisan következő, akkor kicsit kevesebbet kéne járnom boltba, meg sokkal kevesebb időt töltenék el azzal, hogy akkor most mit is egyek. A középtávú cél az, hogy össze tudjam állítani többé-kevésbé egy hétre előre, mit fogok enni.

Ennek első lépéseként összeírtam legalább részben, hogy mik azok a dolgok, amiket és ahol enni szoktam, utána pedig ma elmentem egyrészt a piacra, másrészt a viszonylag közel lévő igen nagy szupermarketbe félig bevásárolni, félig további ötleteket gyűjteni.

A piac nagyon remek, bánom is kicsit, hogy nem jöttem el ide hamarabb, van benne minden, ami kell, hús, zöldség, gyümölcs, sajtok, pékség. Ebből az utóbbi kettőt vettem igénybe. Már hosszabb ideje vadásztam jobbfajta holland Gouda sajtra, úgyhogy amikor megláttam az egyik pultban, akkor nagyon megörültem, meg is kérdeztem, hogy milyen idős; mikor csalódásomat fejeztem ki fiatalságát illetően, akkor az eladó rutinosan rávágta, hogy de van ez a másik, a Purmer, ami szintén holland, és idősebb, tetszeni fog, próbáld ki. Szkeptikusan haraptam bele a falatba, ami viszont azonnal meggyőzött, meg is vettem az ott levágott szeletet, kábé 15 dekát, 38 SEK-ért. Nem olcsó: emlékeim szerint a kilója olyan 250 SEK körül mozgott, ami még itteni mércével is drága, szóval rendszert csak nagyon korlátozottan tudok belőle csinálni.

A pékség francia volt, és kifejezetten kovászos (sourdough) kenyerekben specializálódtak, ki volt rakva többféle verzió is kipróbálni, sima, olivás meg valami gyümülcsös; a sima annyira ízlett, hogy az ár megkérdezése nélkül kértem belőle egyet, ami egy szép félkilós darab volt, hasonlóan szép árcimkével: 41 SEK, azt hiszem kenyérért nem fizettem még soha ennyit. Meg fogom becsülni, és nagyritkán újra be fogom iktatni a helyet.

A piac után átmentem az ICA Focus szupermarketbe (vagy hipermarketbe, a fene se tudja, ezekből csak nagy meg mégnagyobb van főleg), amiben egyrészt remek a választék, másrészt tovább bizonyította a tézisemet, miszerint az összes svéd szupermarket a GRoby iskola szerint van berendezve: szörnyen. Ez egy különösen rossz példája ennek: szinte lehetetlen szisztematikusan bejárni, mert csak egy része van tüchtig sorokba rendezve, a többi polc így-úgy-amúgy 45 fokos szögben, kanyarodva, és egyéb kreatív módokon elrendezve. Bár sikerült ötleteket szerezni meg vásárolni, a végén egészen durván frusztráltan menekültem ki a helyről.

Most van kajám a hétvégére, meg valamennyi tán a jövőhétre, meglátjuk, hogy fog haladni meg fejlődni a projekt.

A Ben & Jerry’s nekem mindig is legenda volt a fagylaltok tekintetében, ódákat zengettek róla az interneten. Ellenben először sehol, utána pedig csak a Culinarisban lehetett beszerezni pesten, méregdrágán, szóval sohasem jutottam el odáig, hogy megkóstoljak akár egyet is. Közben aztán laktózérzékeny lettem, és a laktóztabletták se voltak tökéletesek, így végképp hanyagolva lett a dolog.

Itt Svédországban a márka termékei azonban minden nagyobb boltban megtalálhatóak, széles választékban, ráadásul itteni viszonylatban nem is igazán drágán: persze, drágább, mint a fagyik nagy része, de egyáltalán nem kiugróan, egy félliteres bödön belőle 49 SEK. Eredetileg azt terveztem, hogy meghívom a vendégeimet rá, én meg csak egy-két falat erejéig kipróbálom; persze az lett belőle, hogy a harmadik kanál után úgy döntöttem, ezt nem lehet abbahagyni, megkerestem a múltkorról megmaradt laktóztablettáimat, és lesz ami lesz, bevettem kettőt, majd belevetettem magamat a fagylaltevésbe.

Két ízt próbáltunk ki. Az első a Clever Cookies, ami leginkább vaníliafagyi mindenféle csokis fagyival és süteménnyel keverve. A kettő közül nálam ez volt az abszolút nyertes: remekül el vannak találva az arányok, összességében a csokis dolgok vannak többségben, az egész egy nagy hatalmas eszméletlenül finom maszlag.

A másik a Core sorozatból a Blondie Brownie: a bödön egyik felébén csokis fagyi csokis brownieval, a másik felében vaníliafagyi vaníliás brownieval, középen pedig folyékony, enyhén sós karamellakrém. Ez is finom volt, de az arányok számomra nem voltak túl jók: a csoki része remek volt, a vanília viszont már túl tömény, ahogy a közepén lévő karamella is.

Augusztusban is lesznek vendégeim…

Rendszeres olvasók bizonyára észrevették, hogy fájdalmas pont volt számomra az a tény, hogy a városban egyszerűen nem lehet egy igazán jó hamburgert enni. Nem egyszer írtam már erről, sikerült is találni olyat, ami úgy-ahogy nem volt rossz, sőt, ha a városban nem is, az országban már sikerült enni igazán jót, még Stockholmban. Egészen mostanáig, amikor is elmentem a Berså nevű helyre.

A fenti képet afféle emlékeztetőnek lőttem magamnak még, mikor megláttam, Real American Burgers, hírdeti, oké, próbáljuk meg, hátha, hátha. Aztán még azon a héten szombaton elmentem, és nem csalódtam. Rendeltem egy Chicago burgert, az volt a sajtos-baconős verzió, mindegyiket háromféle konstrukcióban lehet rendelni, szimpla-dupla-tripla, csak az a durva, hogy már az első is egy csinos, 200 grammos húspogácsával érkezik, és bár nagy az étvágyam, a dupla elég durván túlzás lett volna.

Aztán kihozta a pincérnő a dolgot, és nem csalódtam: a hús pontosan olyan, amilyennek lennie kell, ráolvasztva Pepper Jack sajt, esetleg a bacont lehetett volna megsütni jobban kicsit, de tényleg, nehéz kötekedni a dologgal, egyszerűen nagyon rendbe volt, ahogy a hozzáadott sültkrumpli meg coleslaw is. Ebéd közben amúgy helyenként élő zene ment, felejthető soft rock, de háttérzenének teljesen jó.

Az árak is rendbe voltak: drágább, mint egy ebédlőhely (bár van 99 SEK-es ebédmenüjük, de ahhoz sajnos kiesik a hely), de az egészért fizettem olyan 220 SEK-et, itallal, borravalóval. Ja, és legközelebb lefotózom a hamburgert is.

Úgy gondoltam, hogy ez az étterem megérdemel egy külön irományt (leginkább, mert elfelejtettem megírni az előző posztba). Még szerdán voltunk a Yiddishe Mamma Mia nevű étteremben pár jelenlegi és pár volt kollégával (és jelenlegi baráttal), és egy hatalmas élmény volt.

Maga az étterem, mint azt a neve részben mutatja, egy zsidó-olasz-magyar fúziós konyha (tudom, sznobul hangzik). Van tehát mindenféle tészta, a húsoknál jogosan túlreprezentált a liba, és még ki tudja, mennyiféle étel, jó sok oldalból áll a menüjük, nagyon széles a választék, érdemes végigböngészni.

A csapat egyik fele sóletet evett, abból is a drágább, “Rotschild” verziót: ez köretnek ad egész libacombot, tömött libanyakat, marhanyelvet és egy egész főtt tojást. Az ételről alapvetően csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni: ilyen finom sóletet én még nem ettem. Tegyük azt hozzá, hogy kis mintából dolgozok, a másik hely, ahol volt alkalmam erre, az a Kádár étkezde volt a klauzál téren, ahol minden szombaton a menü szerves része: ott is nagyon finom volt (plusz alapvetően ebédelőhely, szóval olcsóbb), de ez egy kategóriával egyértelműen feljebb volt.

A többiek változatosabban ettek, volt sült libacomb, rántott libamáj, vagy éppen paradicsomos-kecskesajtos-bélszínes tészta: ez utóbbit megkóstoltam, és a saját legnagyobb meglepetésemre szintén nagyon ízlett.

Nagyon nehezen tudok negatív dolgokat felhozni, a pincér által ajánlott vörösbor alapvetően nem jött be, de ez is inkább csak izlésbeli dolog, mert mindenképpen minőségi volt.

A hely semmiképpen sem olcsó: egy főétel átlagosan 3-4 ezer forint között mozog, de minden egyes fillérjét megéri. Képeket sajnos nem csináltam, mert elég sötét volt már ahhoz, valamint túlságosan is el voltam foglalva a társasággal meg az étellel.

Azt nézem viszont most, hogy van ebédmenüjük, szóval aki a környéken dolgozik, annak még az is opció lehet pluszba.

(disclosure: ezért a posztért nem fizetett nekem senki. sajnos.)

A påsklunch svéd húsvéti szokás: az emberek összegyűlnek, mindenki hoz valamit, majd közösen elfogyasztják ezeket.

“a kajákat a blogba magyarázattal plíz”, mondta Veve, hát akkor, ezek voltak a mi påsklunchunkon. A képek minőségéért elnézést kérek, a dokumentálásra mentem rá nagyon, nem a fotóművészeti aspektusra:

Volt még továbbá kötelező barnakenyér, knackebröd, vaj, sajt, mert az mindig kell.

Összességében élveztem a dolgot, bár ezt a hal dolgot még erősen szoknom kell, a lazacot már megeszem, de azt könnyű, mindenki azt mondja, hogy az a legkevésbé halízű hal. A heringből a mustáros egészen jó volt, bár ahhoz kell valami jó köret, kollégák szerint knackebröddel egészen jó.

Szóval az egész úgy kezdődött hogy tegnap @koocos betwittelte, hogy van ilyen underground hiperminimál kajaszállító, és hogy jó, és tényleg, egy egészen finom füstölt sajtos lasagnet ettem ma, be is rendeltem 1-2 dolgot jövőhétre, tegyétek ti is itten.

De a lényeg csak most következik, ugyanis 2 perccel azután, hogy letettem a villát, és elkezdtem volna a délutáni kajakómát dolgozni, csörgött a telefonom:

– Hello, a futár vagyok, meghoztam a kaját!

– Hello, izé, nekem már kihozták fél órája, már meg is ettem, amúgy finom volt…

– [hatásszünet] Az… furcsa… ki hozta, egy lány?

– Nem, férfi…

– Tényleg??? Hogy nézett ki?

– Hát, hosszú haj, kb. 1.75, vékony…

– Milyen hosszú volt a haja?

– Olyan közepes…

– [hatásszünet] ez tényleg nagyon furcsa…

– Volt egy nagy kék hátizsákja is

– Óbasszameg de hülye vagyok… de hiszen az én vagyok!

(függöny)