Még jó régen néztem meg a Pitch Perfect című filmet, ami egyébként egy teljesen jó énekelős-acapellás guiltypleasure film. Aztán ma szembejött RSS-olvasás közben Sesam posztja és előkerült ez, ami azóta is megy körbe és körbe és körbe…

(Igen, ez a poszt pont egy hetes, de lassan visszatérünk a jelenbe.)

Az úgy volt, hogy meg kéne tanulnom kicsit tovább tervezni étkezések tekintetében, mint az aktuálisan következő, akkor kicsit kevesebbet kéne járnom boltba, meg sokkal kevesebb időt töltenék el azzal, hogy akkor most mit is egyek. A középtávú cél az, hogy össze tudjam állítani többé-kevésbé egy hétre előre, mit fogok enni.

Ennek első lépéseként összeírtam legalább részben, hogy mik azok a dolgok, amiket és ahol enni szoktam, utána pedig ma elmentem egyrészt a piacra, másrészt a viszonylag közel lévő igen nagy szupermarketbe félig bevásárolni, félig további ötleteket gyűjteni.

A piac nagyon remek, bánom is kicsit, hogy nem jöttem el ide hamarabb, van benne minden, ami kell, hús, zöldség, gyümölcs, sajtok, pékség. Ebből az utóbbi kettőt vettem igénybe. Már hosszabb ideje vadásztam jobbfajta holland Gouda sajtra, úgyhogy amikor megláttam az egyik pultban, akkor nagyon megörültem, meg is kérdeztem, hogy milyen idős; mikor csalódásomat fejeztem ki fiatalságát illetően, akkor az eladó rutinosan rávágta, hogy de van ez a másik, a Purmer, ami szintén holland, és idősebb, tetszeni fog, próbáld ki. Szkeptikusan haraptam bele a falatba, ami viszont azonnal meggyőzött, meg is vettem az ott levágott szeletet, kábé 15 dekát, 38 SEK-ért. Nem olcsó: emlékeim szerint a kilója olyan 250 SEK körül mozgott, ami még itteni mércével is drága, szóval rendszert csak nagyon korlátozottan tudok belőle csinálni.

A pékség francia volt, és kifejezetten kovászos (sourdough) kenyerekben specializálódtak, ki volt rakva többféle verzió is kipróbálni, sima, olivás meg valami gyümülcsös; a sima annyira ízlett, hogy az ár megkérdezése nélkül kértem belőle egyet, ami egy szép félkilós darab volt, hasonlóan szép árcimkével: 41 SEK, azt hiszem kenyérért nem fizettem még soha ennyit. Meg fogom becsülni, és nagyritkán újra be fogom iktatni a helyet.

A piac után átmentem az ICA Focus szupermarketbe (vagy hipermarketbe, a fene se tudja, ezekből csak nagy meg mégnagyobb van főleg), amiben egyrészt remek a választék, másrészt tovább bizonyította a tézisemet, miszerint az összes svéd szupermarket a GRoby iskola szerint van berendezve: szörnyen. Ez egy különösen rossz példája ennek: szinte lehetetlen szisztematikusan bejárni, mert csak egy része van tüchtig sorokba rendezve, a többi polc így-úgy-amúgy 45 fokos szögben, kanyarodva, és egyéb kreatív módokon elrendezve. Bár sikerült ötleteket szerezni meg vásárolni, a végén egészen durván frusztráltan menekültem ki a helyről.

Most van kajám a hétvégére, meg valamennyi tán a jövőhétre, meglátjuk, hogy fog haladni meg fejlődni a projekt.

Mivel most szívom meg többedszerre ezzel, leírom, hátha segít valaki másnak is. Szóval, adott az a helyzet, amikor az embernek egynél több hálózati kapcsolata aktív: egyszerre van fent céges hálózaton wifivel meg kábellel, esetleg bekapcsolva hagyta az ájfónján a Personal Hotspotot és bedugta szinkronizálni, vagy éppen 3G/4G-ről internetezik, és felkapcsolódik a céges VPN-re.

Oké, de ilyenkor mi kap prioritást? Az, ami feljebb van a listán. Milyen listán?

Windows 7 alatt is, meg OSX alatt is jól el van rejtve ez. Az előbbi alatt az itt található leírást kell követni a megfelelő ablak eléréséig, míg OSX alatt a System Preferences – Network – fogaskerék ikon baloldalt lent – Set Service order… menüpont alatt lehet beállítani a megfelelő sorrendet. Ezzel elkerülhető az, amibe például legutóbb futottam, hogy a céges VPN-re kapcsolódva 3G/4G-ről hirtelen elment az internetem, mert magasabb volt a prioritása a kapcsolatnak, míg wifin ez nem jött elő, mert azt még régebben a megfelelő helyre ráncigáltam az említett listán…

Az alkohollal mindig is bonyolult kapcsolatom volt. 18 éves koromig leginkább semmilyen, már ha leszámítjuk, hogy először a svédcsepp, aztán meg az Unikum mindig is univerzális (és működő!) gyomorgyógyszerként funkcionált a családban, dehát ugye az évente úgy maximum kétszer kell. Ebből (is) kifolyólag mindig van egy üveg belőle a mélyhűtőben.

Aztán persze szépen lassan megbarátkoztam először a röviditalokkal, majd tavaly a borral is, a sörrel még nem sikerült, bár újabban kicsit aktívabban próbálkozok. Nem sűrűn iszok egyébként, és akkor se sokat: az egyik legfőbb ok az, hogy gyűlölök másnapos lenni.

Sokáig nem szerettem a bort se, aztán tavaly egy-két hónapig naponta kellett meginnom egy deci vörösbort, mindenféle emésztési problémák enyhítésére, és egy idő után csak megszerettem. Sokáig jéghidegen ittam, de újabban erről is leszoktam, megláttam a fényt, hogy tényleg sokkal jobb, ha a javasolt hőmérsékleten fogyasztja az ember.

Borból — egyelőre — csak vörös és csak száraz, vagy esetleg valami félédes, de olyat nem ittam már elég régóta: lehet, hogy a többi variációt is megkedvelem majd, de egyelőre most ez van. Nem is zavar, biztosít ez elég variációt, pláne itt Svédországban, ahol bemegy az ember a Systembolagetbe, az alkoholboltba, és azonnal lefagy a bőség zavarától.

Ja, igen, azért kezdtem ezt az egészet írni, mert amikor itt volt Bencze és Hanna akkor végre volt ürügyem újra bort inni (egyedül ritkán teszem), a négy estéből háromszor ittunk meg hárman egy-egy üveg bort. Úgy alakult, hogy sikerült mindhárom árkategóriából választani egyet, nagyon tudományosan: cimke- és üvegdizájn szerint. Lásd még bőség zavara. Elöljáróban annyit, hogy egészen pocsék borkritikus vagyok, de azért igyekszek.

A legdrágább a 119 SEK-es újzélandi Gumfields Pinot Noir (2012) volt, és egyben nem meglepő módon a legjobb is: nekem hivatalosan is ez az új kedvenc borom. Viszonylag testes és egészen egyedi íze van, először a kicsit csípős íz kapja el a nyelved, majd jön utána a többi, főleg gyümölcsös.

A középső a 89 SEK-es chilei Misiones de Rengo Reserva (2010). Erről nem írok sokat, nem igazán izlett, ami esetleg említendő, hogy valóban érezni a hivatalos leírás szerinti vaníliás behatásokat. Hanyagolom a továbbiakban.

A legolcsóbb a 69 SEK-be kerülő ausztrál The Black Shiraz (2012) volt: igazából nincs benne semmi különleges, sokkal könnyebb mint a Gumfields Pinot Noirja, meg persze érezni is rajta, hogy majd’ feleannyiba kerül: ugyanakkor árkategóriájából maximálisan kihozza, amit lehet, nagyon kellemes, szerintem fogok még venni.

A Ben & Jerry’s nekem mindig is legenda volt a fagylaltok tekintetében, ódákat zengettek róla az interneten. Ellenben először sehol, utána pedig csak a Culinarisban lehetett beszerezni pesten, méregdrágán, szóval sohasem jutottam el odáig, hogy megkóstoljak akár egyet is. Közben aztán laktózérzékeny lettem, és a laktóztabletták se voltak tökéletesek, így végképp hanyagolva lett a dolog.

Itt Svédországban a márka termékei azonban minden nagyobb boltban megtalálhatóak, széles választékban, ráadásul itteni viszonylatban nem is igazán drágán: persze, drágább, mint a fagyik nagy része, de egyáltalán nem kiugróan, egy félliteres bödön belőle 49 SEK. Eredetileg azt terveztem, hogy meghívom a vendégeimet rá, én meg csak egy-két falat erejéig kipróbálom; persze az lett belőle, hogy a harmadik kanál után úgy döntöttem, ezt nem lehet abbahagyni, megkerestem a múltkorról megmaradt laktóztablettáimat, és lesz ami lesz, bevettem kettőt, majd belevetettem magamat a fagylaltevésbe.

Két ízt próbáltunk ki. Az első a Clever Cookies, ami leginkább vaníliafagyi mindenféle csokis fagyival és süteménnyel keverve. A kettő közül nálam ez volt az abszolút nyertes: remekül el vannak találva az arányok, összességében a csokis dolgok vannak többségben, az egész egy nagy hatalmas eszméletlenül finom maszlag.

A másik a Core sorozatból a Blondie Brownie: a bödön egyik felébén csokis fagyi csokis brownieval, a másik felében vaníliafagyi vaníliás brownieval, középen pedig folyékony, enyhén sós karamellakrém. Ez is finom volt, de az arányok számomra nem voltak túl jók: a csoki része remek volt, a vanília viszont már túl tömény, ahogy a közepén lévő karamella is.

Augusztusban is lesznek vendégeim…

A szombatot lazára fogtuk: én ugyan nem, de Bencze és főleg Hanna jó sokáig aludt. A reggelit emiatt kollektíve kihagytuk és elmentünk újra a Jensen’sbe ebédelni. Utána bóklásztunk kicsit a városban, majd megnéztük a Wallenberg-emlékszobrot, ami egy szép nagy kődarab rajta a fiatalkori képével. Ezek után elmentünk bevásárolni, vettünk többek között fagyit (Ben & Jerry’s, ők külön posztot kapnak), én otthon maradtam pihenni, ők meg elmentek a tőlem nem messze lévő Slottskugen parkba sétálni. Este újranéztük a Red c. filmet, megittunk közbe egy üveg bort (a borok is kapnak saját posztot), utána még beszélgettünk kicsit.

Vasárnap természetesen gyülekezet, jó volt, ráadásul sokan is voltak most, részben a pénteknél már emlegetett két család, részben meg elkezdtek emberek megjönni a nyaralásból. Igét a mozambikben lévő misszionárius családapa hírdetett, én meg közben tolmácsoltam magyarra Benczének, ami nehezebb volt mint gondoltam: leginkább, mert a csóka először elmondott egy mondatot svédül, majd azt lefordította valaki angolra, és én azt tudtam fordítani magyarra, de közben jött már a következő svéd ami aztán ment angolra ami aztán… néha kicsit elvesztettem a fonalat, meg amúgyse tolmácsoltam már több éve, de összességében sikeresen átment a lényeg.

Hosszas vacilálás után az lett a délutáni program, hogy megfőztem a bolognai receptet amit már emlegettem korábban Bencze és Hanna 80. hónapfordulójára. Másokra főzni ráadásul mindig jobb, mint magamra, valamint bebizonyosodott, hogy ez a szósz tényleg aznap a legjobb; ha az ember több napra akarja elosztani akkor túlságosan kiszárad.

Este aztán még film (The Incredible Mr. Fox), még beszélgetés, még bor, aztán meg alvás, mert másnap reggel munka volt, ráadásul be kell előtte vásárolni a Frukostklubbenre. Megmutattam még nekik az irodát, meg a tetőt, nyomtattam feliratokat városnevekkel, merthogy stoppal mentek tovább Malmöbe, aztán elbúcsúztunk egymástól. Hiányozni fognak.

(Ez a pár poszt július végéről pár napot dokumentál. Kicsit elmaradtam a blogolással, szóval csak most. A dolgot ebben a posztban vezettem fel.)

Csütörtök este az volt a nagy kérdés, hogy az északi vagy a déli szigetekre menjünk: mindenki szinte mindig a délieket ajánlja, ellenben, mikor itt voltak a szüleim, ők bejárták az összes északit, és voltak délen is, és nekik észak sokkal jobban bejött. Hosszas vacilálás és guglizás után észak lett kiválasztva, azon belül is Hönö szigete. Nem bántuk meg.

Busszal mentünk, elvisz a városból egészen a szigetekig (közben persze egy komp), elfelejtettük megnyomni a leszállógombot, aminek az lett a vége, hogy kaptunk egy gyors körutazást a Hönö-Öckerö-Hälsö vonalon. Mikor visszaérkeztünk a buszmegállónkhoz, beugrottunk az onnan nem messze lévő boltba egy kis rágcsálni- és innivalóért, majd kis kérdezősködés után a strand felé vettük az irányt.

(- Elnézést, merre van a strand?

– Hát ööö, annyi van itt, melyik?

– Ööö… nem vagyunk válogatósak, a legközelebbi.)

Nem csalódtunk: a nyugati partra hamar megérkeztünk, lepakoltunk és belevetettük magunkat a kristálytiszta tengervízbe. Én személy szerint nem fürödtem sós vízbe emlékeim szerint 2005 óta, újra meg kellett tanulnom okosan venni a levegőt úszás közben, vagy rögtön sós vizet kaptam a számba. A naptejet természetesen mindannyian elfelejtettük, és mivel lebarnulni nem tudok, ellenben leégni villámgyorsan, az úszáshoz nem vettem le a pólómat, így csak a nyakam, az arcom, és az alkarjaim égtek le a nap végére. Ahogy ezt írom szombat reggel, már sokkal jobb a helyzet, nem volt olyan vészes a dolog.

Az úszás-punnyadás-úszás kombináció után délnek vettük az irányt, először szikláról sziklára ugrálva, amíg engedte a terep, majd az utolsó kilométert már rendes úton megtéve. Ott megebédeltem, aztán pedig lassan jött már a buszunk, vissza akartunk érni a városba időben, mert volt a gyülekezetben este egy grillezős-beszélgetős este.

Előtte még beugrottunk a boltba venni egy kiló előre bepácolt csirkecombot: jól választottunk, mert mi voltunk az egyetlenek, akik csirkét vittek. Volt ellenben minden más, marhasteak, sertéssteak, sertésborda (ribs), sokfajta kolbász meg virsli, és többfajta saláta meg rizs, köretnek. Itt volt látogatóba egy amerikai házaspár, akik Stockholmba laknak meg egy másik család, akik Mozambikban misszonáriusok. Jó volt az egész, a nap végére nagyon durván elfáradtunk mindannyian.

Ma csak két olvasnivaló lesz, de azt hiszem, ez a kettő bőven elég, iszonyat jó, de annál szomorúbb sztorik ezek.

– You Owe Me. The children I write with die, no matter how much I love them, no matter how creative they are, no matter how many poems they have written, or how much they want to live. Ezzel a mondattal kezdődik Miah Arnold irománya, akik halálos beteg gyerekeket tanít verseket és prózákat írni. Nem lesz vidámabb, ettől még szerintem kötelező olvasmány.

– There Are Things of Which I May Not Speak. Anne Helen Petersen sztorija arról, hogy szerinte mindenki életében van egy pont, egy esemény, amikortól felnőtté válik az ember. A szerzőnél ez a pillanat az volt, mikor meghalt a barátja az iraki háborúban.

(A következő pár poszt július végéről pár napot dokumentál. Kicsit elmaradtam a blogolással, szóval csak most. A dolgot ebben a posztban vezettem fel.)

Csütörtök délelőtt megjött Bencze és Hanna, vettünk két 72 órás bérletet, leraktuk a cuccokat az albérletbe, és aztán visszamentünk a városba ebédelni. A Jensen’sbe mentünk, olcsó és jó kaja, kicsit (nem kicsit) lassú cserébe, az ebédmenüs idejük alatt (11-16h) folyamatosan tele van. Nem rohantuk sehova, szóval nem volt gond, ebéd után még beneveztem őket az ottani all-you-can-eat fagyira, amikor kapsz egy kelyhet, és aztán tölthetsz bele ilyen McDonalds-szerű vaníliafagylatot és rakhatsz rá húszféle feltét. Akárhányszor.

Lett is délután négy óra, mire végeztünk, úgyhogy bementünk először a Systembolagetbe, egyrészt az élmény miatt, másrészt venni valami jobbfajta bort estére meginni. Az esti borozgatás előtt azonban bementünk még a belvárosban bóklászva a Trädgårdsföreningenbe (Horticultural society, kábé kertészeti társaság), ami a leírás szerint egy 19. századi park megőrive és ápolva, nagyon szép, van benne minden a zöldterületektől kezve a rózsakerteken át egy pálmaházig, mindenféle egzotikus növénnyel. Csináltam egy rakat képet, itt van alább egy pár.

Jól sikerült választani amúgy innivalót estére, de lesz majd külön poszt az elfogyasztott borokról.

Alapvetően borzasztóan szeretem az ún. oral history kategóriába eső könyveket-irományokat: nem tudok igazán jó fordítást a műfajra, alapvetően valaminek a története sztorizgatva elmesélve. Ezért van például az igen kis könyvespolcomon kötelezően egy példány Ómolnár Miklós A rock napszámosai c. könyvéből is, ami ennek a műfajnak az egyik remekműve, ebben magyar roadok (a zenekarok háttértechnikusai) mesélnek az életükről, világukról, majdnem három évtizeden keresztül, 1987-ig. Az egésszel amúgy édesapám fertőzött meg, ő roadkodott egy ideig.

Az új kedvenc pedig Nancy Hauge irományai, aki a nyolcvanas és a kilencvenes években volt a Sun Microsystemsnél főleg HR-es, és még 2010-ben írt meg (amikor az Oracle felvásárolta a céget) egy csomó remek sztorit iszonyat szórakoztató stílusban. Itt a linkgyűjtemény a posztokhoz.