Szolíd linuxos élményben volt részem a Huawei E1752-es számú mobilnetjével a Macbookon, ugyanis megszűnt működni egyszercsak. Először azt hittem, egy korábbi Time Machine-os restore kavart be, de utólag kiderült, szűz rendszeren se megy jól a driver, igaz máshogy törik. Mindenesetre egy firmware frissítés csináltam a modemen (az nem segített), majd rábukkantam valamelik Telenor oldalon (Dán? Norvég? one of those.) a gány Mobile Connect.app nélküli drivercsomagra, ami egyébként innen letölthető. Először persze le kellett irtani mlg az írmagját is a régi drivernek, ebben segítségemre volt a rootban kiadott 'find . -iname '*huawei*' és az ezekre kiadott rm -rf kombója, minden kext-app-plist-modemscript törlése után működött az új driverrel a már ismert módon, akár a cheetahwatchcsal is.

(Tanulság, az nincs, maximum, hogy a mobilnet nyomokban még mindig szopás tud lenni.)

Tegye fel a kezét, aki a Kacsameséken nőtt fel?

o/

(nem, az antaljóskás részt nem láttam, ahhoz asszem pont túl fiatal vagyok.)

Szóval még áprilisban raktam el az Ars cikkjét a Duck Tales NES-es játékról, és most elővettem, hogy megnézzem, tényleg olyan jó-e, mint ahogy írják. Sajnos nem jutottam túl a nyitóképernyőn, ahol bitangjó 8bitben szól a sorozat introzenéje. Így, ni:

(Ezt a postot a Nestopia zenefelvevo szolgaltatasa tamogatta.)

Az egész ezzel a tumbliposzttal kezdődött:

Van Toddal egy közös barátunk, így ma este megint összefutottunk tök véletlenül és hihetetlen hogy még mindig változatlan rajongással beszél a magyarokról és Budapestről. A könyvét sosem olvastam, de az online könyvesportálok összefoglalói alapján már akkoriban is rajongással írt rólunk. Most pedig szerinte az utóbbi években rohamosan lett ez itt egyre jobb hely. Ritkán jár haza Kaliforniába de olyankor rövid időn belül újra urrá lesz rajta az a megszokott, mindenkit elnehezítő és folyton jelenlévő félelem amitől megszállottként menekül vissza Magyarországra. Az ottani hírekben teljesen szélsőséges mennyiségben zúdítják a lakosságra, hogy mennyi bűncselekmény történik a közvetlen környezetükben. De utálattal gondol az olyan apróságokra, hogy leteszi a pincér a számlát és addig sertepertél az asztalod körül míg az utolsó falatot még a szádban forgatva el nem húzol a picsába. Pesten imád sokáig, hosszan étteremben ülni, hátradőlni és addig élvezni a vendégszeretet ameddig neki jólesik. Mesélt a fekete nagyapja disznósajtjáról ami pont olyan mint a magyaroké és hogy imádta tormával enni. Persze furcsának találja, hogy a magyarok akik külföldre mennek miért jönnek mindig vissza azok után hogy mindent felégetnek és utálkoznak a hazájukról – lazachoz hasonlít minket aki szeret árral szemben úszni és közben anyázni – persze azt nem tudjuk, hogy a lazacok anyáznak-e. Nem tud elég hálás lenni a NonStop üzletekért, hogy éjszaka sétálhat haza akár egy sörrel a kezében és semmitől sem kell tartania sőt egyre gyakrabban érez az utcán fű szagot. Hogy nevetséges összeg egy kényelmes otthont bérelni és szűkösebb anyagi helyzetekben is fenntartható az élet mert akár barátoktól is kérhetsz kölcsön, de a lakást sosem bukod el mert nem nagy összeg. Amerikában ha bérelsz és kiesel a keresők köréből azonnal földönfutó vagy. Sajnálkozik, hogy a hazájában láthatóan csökken az életszínvonal, illetve a szegények tömege egyre nagyobb és ő is említette, hogy most nő fel egy generáció ott amelynek tagjai az usa történetében először szegényebbek mint a szüleik. Ezek nem tudom mennyire megalapozott megfigyelések de azt mondja minden szarunkkal egyben mi itt sokkal de sokkal szabadabb és menőbb hely vagyunk. Nem tud náciveszélyről sem, de majd egyszer valaki hátha figyelmezteti erre, ő addig is kicsattan az örömtől hogy ilyen helyen élhet.

Futottam egy gyors kört az interneten, hol lehetne beszerezni az említett könyvet, és mivel nem találtam semmit, maradt a B terv: írtam Toddnak Facebookon, hol lehetne valahogy ezt mégiscsak, akár papíron, akár elektronikusan. Másnap válaszban jött egy PDF…

Todd 91′-ben jött Magyarországra, hogy nyisson egy kávézót. Persze ebből nem lett semmi, ellenben angoltanár lett, zenekarokat csinált, és közben nagyon megszeretett minket. Bármikor megeszik pár kolbászt, mustárral, kenyér nélkül, átélte, hogy Erdélyben járni egyedi élmény, mert már délben hullarészeg lehet az ember a sok pálinkától (aminek nem lehet ugye nemet mondani), a daszósza dzsijórdzsi az valójában Dózsa György, és többet nem is lövök el.

A könyv nem hosszú, 132 oldal, benne százegynéhány megfigyelés a magyarokról, de sokkalinkább: sok kicsi kultúrsokk. Furcsa ezt a másik oldalrol olvasni, mert olyan könyv-blog-cikksorozat, ami arról szól, hogy elmentem külföldiába, és ez ebben és ebben jó-más-furcsa, olyanból dunát tudunk rekeszteni. Itt viszont tizenpárév megfigyelése van kicsit véletlenszerűen, néha csapongva, de szórakoztatóan, és ami mégjobb: teljesen őszintén leírva, rólunk, magyarokról, amerikai szemmel.

(A könyvről bővebb információ itt található.)

(innen)

Hallgattam a 2011-es Glastonbury felvételeket, es nem hagyott nyugodni a BBC által használt introzene a videóknál, így kikerestem, itt van’e:

Az, hogy a múzeumok éjszakáját óbudán a Textilmúzeumba kezdjük, valószínűleg a tegnapi nap legjobb ötlete volt Ádám Gazs részéről. A mindenféle nyomástechnika és egyéb érdekes dolog mellett ugyanis láthattunk működés közben egy igazi Jacquard-szövőszéket, az informatika egyik alapkövét, egy egyébként már több, mint 80 éve működő darabot, amiről ráadásul nagyon lelkesen mesélt az ottani szövőmester. Videóm is van róla:

Ezután visszahéveztünk a városba, és bevetettünk magunkat az Elektrotechnikai Múzeumba, ahol a kötelező statikuselektromosság-generálás (öt és fél centi szikra, lemértük) mellett sok más érdekes dolgot is megcsodálhattunk (wobblescope! régi rádiók! többméteres mozdonymotor! olyan égő ami vibrál és még ráadásul büdös is!). Az este felemás élmenye az ezután következő Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum volt, ahova éjfél előtt nem sokkal érkeztünk, és mire belelendültünk – hatvanas- és nyolcvanas-évekbeli kamerákkal lehetett játszani, többek között – addigra éjfélkor kidobtak minket, hogy ők most zárnak, ennyit a múzeumok éjszakájáról, ugye, ide mindenesetre még visszajövünk. Utána átmentünk még a Nemzetibe, ahol volt egy közepesen érdekes ajrópai fotókiállítás, meg egy interaktív régészeti kiállítás, interaktivitás nélkül.

Természetesen fotóztam, leginkább a ‘makrózzunk rá mindenre ami nem él és nem mozog’ jegyében.