Az alkohollal mindig is bonyolult kapcsolatom volt. 18 éves koromig leginkább semmilyen, már ha leszámítjuk, hogy először a svédcsepp, aztán meg az Unikum mindig is univerzális (és működő!) gyomorgyógyszerként funkcionált a családban, dehát ugye az évente úgy maximum kétszer kell. Ebből (is) kifolyólag mindig van egy üveg belőle a mélyhűtőben.

Aztán persze szépen lassan megbarátkoztam először a röviditalokkal, majd tavaly a borral is, a sörrel még nem sikerült, bár újabban kicsit aktívabban próbálkozok. Nem sűrűn iszok egyébként, és akkor se sokat: az egyik legfőbb ok az, hogy gyűlölök másnapos lenni.

Sokáig nem szerettem a bort se, aztán tavaly egy-két hónapig naponta kellett meginnom egy deci vörösbort, mindenféle emésztési problémák enyhítésére, és egy idő után csak megszerettem. Sokáig jéghidegen ittam, de újabban erről is leszoktam, megláttam a fényt, hogy tényleg sokkal jobb, ha a javasolt hőmérsékleten fogyasztja az ember.

Borból — egyelőre — csak vörös és csak száraz, vagy esetleg valami félédes, de olyat nem ittam már elég régóta: lehet, hogy a többi variációt is megkedvelem majd, de egyelőre most ez van. Nem is zavar, biztosít ez elég variációt, pláne itt Svédországban, ahol bemegy az ember a Systembolagetbe, az alkoholboltba, és azonnal lefagy a bőség zavarától.

Ja, igen, azért kezdtem ezt az egészet írni, mert amikor itt volt Bencze és Hanna akkor végre volt ürügyem újra bort inni (egyedül ritkán teszem), a négy estéből háromszor ittunk meg hárman egy-egy üveg bort. Úgy alakult, hogy sikerült mindhárom árkategóriából választani egyet, nagyon tudományosan: cimke- és üvegdizájn szerint. Lásd még bőség zavara. Elöljáróban annyit, hogy egészen pocsék borkritikus vagyok, de azért igyekszek.

A legdrágább a 119 SEK-es újzélandi Gumfields Pinot Noir (2012) volt, és egyben nem meglepő módon a legjobb is: nekem hivatalosan is ez az új kedvenc borom. Viszonylag testes és egészen egyedi íze van, először a kicsit csípős íz kapja el a nyelved, majd jön utána a többi, főleg gyümölcsös.

A középső a 89 SEK-es chilei Misiones de Rengo Reserva (2010). Erről nem írok sokat, nem igazán izlett, ami esetleg említendő, hogy valóban érezni a hivatalos leírás szerinti vaníliás behatásokat. Hanyagolom a továbbiakban.

A legolcsóbb a 69 SEK-be kerülő ausztrál The Black Shiraz (2012) volt: igazából nincs benne semmi különleges, sokkal könnyebb mint a Gumfields Pinot Noirja, meg persze érezni is rajta, hogy majd’ feleannyiba kerül: ugyanakkor árkategóriájából maximálisan kihozza, amit lehet, nagyon kellemes, szerintem fogok még venni.

A Ben & Jerry’s nekem mindig is legenda volt a fagylaltok tekintetében, ódákat zengettek róla az interneten. Ellenben először sehol, utána pedig csak a Culinarisban lehetett beszerezni pesten, méregdrágán, szóval sohasem jutottam el odáig, hogy megkóstoljak akár egyet is. Közben aztán laktózérzékeny lettem, és a laktóztabletták se voltak tökéletesek, így végképp hanyagolva lett a dolog.

Itt Svédországban a márka termékei azonban minden nagyobb boltban megtalálhatóak, széles választékban, ráadásul itteni viszonylatban nem is igazán drágán: persze, drágább, mint a fagyik nagy része, de egyáltalán nem kiugróan, egy félliteres bödön belőle 49 SEK. Eredetileg azt terveztem, hogy meghívom a vendégeimet rá, én meg csak egy-két falat erejéig kipróbálom; persze az lett belőle, hogy a harmadik kanál után úgy döntöttem, ezt nem lehet abbahagyni, megkerestem a múltkorról megmaradt laktóztablettáimat, és lesz ami lesz, bevettem kettőt, majd belevetettem magamat a fagylaltevésbe.

Két ízt próbáltunk ki. Az első a Clever Cookies, ami leginkább vaníliafagyi mindenféle csokis fagyival és süteménnyel keverve. A kettő közül nálam ez volt az abszolút nyertes: remekül el vannak találva az arányok, összességében a csokis dolgok vannak többségben, az egész egy nagy hatalmas eszméletlenül finom maszlag.

A másik a Core sorozatból a Blondie Brownie: a bödön egyik felébén csokis fagyi csokis brownieval, a másik felében vaníliafagyi vaníliás brownieval, középen pedig folyékony, enyhén sós karamellakrém. Ez is finom volt, de az arányok számomra nem voltak túl jók: a csoki része remek volt, a vanília viszont már túl tömény, ahogy a közepén lévő karamella is.

Augusztusban is lesznek vendégeim…

A szombatot lazára fogtuk: én ugyan nem, de Bencze és főleg Hanna jó sokáig aludt. A reggelit emiatt kollektíve kihagytuk és elmentünk újra a Jensen’sbe ebédelni. Utána bóklásztunk kicsit a városban, majd megnéztük a Wallenberg-emlékszobrot, ami egy szép nagy kődarab rajta a fiatalkori képével. Ezek után elmentünk bevásárolni, vettünk többek között fagyit (Ben & Jerry’s, ők külön posztot kapnak), én otthon maradtam pihenni, ők meg elmentek a tőlem nem messze lévő Slottskugen parkba sétálni. Este újranéztük a Red c. filmet, megittunk közbe egy üveg bort (a borok is kapnak saját posztot), utána még beszélgettünk kicsit.

Vasárnap természetesen gyülekezet, jó volt, ráadásul sokan is voltak most, részben a pénteknél már emlegetett két család, részben meg elkezdtek emberek megjönni a nyaralásból. Igét a mozambikben lévő misszionárius családapa hírdetett, én meg közben tolmácsoltam magyarra Benczének, ami nehezebb volt mint gondoltam: leginkább, mert a csóka először elmondott egy mondatot svédül, majd azt lefordította valaki angolra, és én azt tudtam fordítani magyarra, de közben jött már a következő svéd ami aztán ment angolra ami aztán… néha kicsit elvesztettem a fonalat, meg amúgyse tolmácsoltam már több éve, de összességében sikeresen átment a lényeg.

Hosszas vacilálás után az lett a délutáni program, hogy megfőztem a bolognai receptet amit már emlegettem korábban Bencze és Hanna 80. hónapfordulójára. Másokra főzni ráadásul mindig jobb, mint magamra, valamint bebizonyosodott, hogy ez a szósz tényleg aznap a legjobb; ha az ember több napra akarja elosztani akkor túlságosan kiszárad.

Este aztán még film (The Incredible Mr. Fox), még beszélgetés, még bor, aztán meg alvás, mert másnap reggel munka volt, ráadásul be kell előtte vásárolni a Frukostklubbenre. Megmutattam még nekik az irodát, meg a tetőt, nyomtattam feliratokat városnevekkel, merthogy stoppal mentek tovább Malmöbe, aztán elbúcsúztunk egymástól. Hiányozni fognak.

(Ez a pár poszt július végéről pár napot dokumentál. Kicsit elmaradtam a blogolással, szóval csak most. A dolgot ebben a posztban vezettem fel.)

Csütörtök este az volt a nagy kérdés, hogy az északi vagy a déli szigetekre menjünk: mindenki szinte mindig a délieket ajánlja, ellenben, mikor itt voltak a szüleim, ők bejárták az összes északit, és voltak délen is, és nekik észak sokkal jobban bejött. Hosszas vacilálás és guglizás után észak lett kiválasztva, azon belül is Hönö szigete. Nem bántuk meg.

Busszal mentünk, elvisz a városból egészen a szigetekig (közben persze egy komp), elfelejtettük megnyomni a leszállógombot, aminek az lett a vége, hogy kaptunk egy gyors körutazást a Hönö-Öckerö-Hälsö vonalon. Mikor visszaérkeztünk a buszmegállónkhoz, beugrottunk az onnan nem messze lévő boltba egy kis rágcsálni- és innivalóért, majd kis kérdezősködés után a strand felé vettük az irányt.

(- Elnézést, merre van a strand?

– Hát ööö, annyi van itt, melyik?

– Ööö… nem vagyunk válogatósak, a legközelebbi.)

Nem csalódtunk: a nyugati partra hamar megérkeztünk, lepakoltunk és belevetettük magunkat a kristálytiszta tengervízbe. Én személy szerint nem fürödtem sós vízbe emlékeim szerint 2005 óta, újra meg kellett tanulnom okosan venni a levegőt úszás közben, vagy rögtön sós vizet kaptam a számba. A naptejet természetesen mindannyian elfelejtettük, és mivel lebarnulni nem tudok, ellenben leégni villámgyorsan, az úszáshoz nem vettem le a pólómat, így csak a nyakam, az arcom, és az alkarjaim égtek le a nap végére. Ahogy ezt írom szombat reggel, már sokkal jobb a helyzet, nem volt olyan vészes a dolog.

Az úszás-punnyadás-úszás kombináció után délnek vettük az irányt, először szikláról sziklára ugrálva, amíg engedte a terep, majd az utolsó kilométert már rendes úton megtéve. Ott megebédeltem, aztán pedig lassan jött már a buszunk, vissza akartunk érni a városba időben, mert volt a gyülekezetben este egy grillezős-beszélgetős este.

Előtte még beugrottunk a boltba venni egy kiló előre bepácolt csirkecombot: jól választottunk, mert mi voltunk az egyetlenek, akik csirkét vittek. Volt ellenben minden más, marhasteak, sertéssteak, sertésborda (ribs), sokfajta kolbász meg virsli, és többfajta saláta meg rizs, köretnek. Itt volt látogatóba egy amerikai házaspár, akik Stockholmba laknak meg egy másik család, akik Mozambikban misszonáriusok. Jó volt az egész, a nap végére nagyon durván elfáradtunk mindannyian.

(A következő pár poszt július végéről pár napot dokumentál. Kicsit elmaradtam a blogolással, szóval csak most. A dolgot ebben a posztban vezettem fel.)

Csütörtök délelőtt megjött Bencze és Hanna, vettünk két 72 órás bérletet, leraktuk a cuccokat az albérletbe, és aztán visszamentünk a városba ebédelni. A Jensen’sbe mentünk, olcsó és jó kaja, kicsit (nem kicsit) lassú cserébe, az ebédmenüs idejük alatt (11-16h) folyamatosan tele van. Nem rohantuk sehova, szóval nem volt gond, ebéd után még beneveztem őket az ottani all-you-can-eat fagyira, amikor kapsz egy kelyhet, és aztán tölthetsz bele ilyen McDonalds-szerű vaníliafagylatot és rakhatsz rá húszféle feltét. Akárhányszor.

Lett is délután négy óra, mire végeztünk, úgyhogy bementünk először a Systembolagetbe, egyrészt az élmény miatt, másrészt venni valami jobbfajta bort estére meginni. Az esti borozgatás előtt azonban bementünk még a belvárosban bóklászva a Trädgårdsföreningenbe (Horticultural society, kábé kertészeti társaság), ami a leírás szerint egy 19. századi park megőrive és ápolva, nagyon szép, van benne minden a zöldterületektől kezve a rózsakerteken át egy pálmaházig, mindenféle egzotikus növénnyel. Csináltam egy rakat képet, itt van alább egy pár.

Jól sikerült választani amúgy innivalót estére, de lesz majd külön poszt az elfogyasztott borokról.

Szerdán este átvettem a kulcsokat majd a Kommunicera CEO-jának és CFO-jának a segítségével gyorsan átköltöztem. Még nem pakoltam ki teljesen, ki kell találnom, hova fogom rakni a cuccaimat, mert kicsit kevés a szabad szekrény, ez speciel nem tűnt fel, mikor néztem a helyet, meg az se, hogy nincs mikró. Ez utóbbi nem fáj annyira, mint gondoltam, persze meglátjuk, hosszútávon mekkora szívás. A minap mondta egy kolléganő hogy lesz egy ingyen két hónap múlva, addig szerintem kihúzom.

A lakás kicsit kisebb és kicsit kevésbé világos mint a régi (földszinti), ráadásul mindkét ablaka az udvarra néz, szóval kevésbé csendes, de egyik se kiemelten zavaró tényező. Határozott előrelépés, hogy a mosóépületben rögtön két szoba is van, ezért nincs túlterhelve a rendszer, és majdnem akkor mosok amikor akarok. Sőt! A mosógépek mellett szárítógépek is vannak. Ja, és van tévém is, csatornákkal, meg minden, olyan, mint az internet, csak kényelmetlenebb.

Az egyetlen igazi panaszom az, hogy nincs vezetékes internet és egyhamar valószínű nem is lesz, emiatt kénytelen vagyok mobilnetezni, ami nem lenne gond, de egyelőre az egyetlen szolgáltatónak (a 3), ami értelmes adatmennyiséget ad (100 GB) feltöltőkártyás csomagban, nem túl jó az itteni térereje, épphogycsak eléri a már nem zavaróan lassú szintet. A megoldást még egyelőre keresem, vannak még opciók, bár hűséget nem írok alá elvből, lehet venni anélkül előfizetést, csak ahhoz vennem kell még az ebayről egy 4G modemet.

Az új hely amúgy potom tíz percre van gyalog az irodától, speciel haza tudok járni minden nap ebédelni, ha nagyon akarok. Ha sikerül ezt kombinálni azzal, hogy meghívok kollégákat, akkor több motivációm lesz asszem a főzésre is.

Ma félig megírtam egy összefoglalóposztot arról, hogy bármennyire is sokat rinyálok, valójában nagyon jó nekem és nagyon szeretek itt lenni, nos, most kicsit mégjobb, mert az utolsó pillanatban sikerült találni új albérletet (merthogy a régiből el kellett mennem igen rövid felmondási idővel) ami szebb, jobb, és sokkal olcsóbb, szóval most nagyon örülök. Már az előző albérlet is kisebbfajta csoda volt, ez inkább egy nagyobbfajta, mert ez a “piac” — amit szándékosan rakok idézőjelbe, mert ezt piacnak nevezni inzultus az igazi piacokra nézve — eszméletlenül beteg, hatalmas a kereslet és iszonyat alacsony a kínálat, szóval ez tényleg nem kevesebb mint egy csoda és egy sokadik megerősítés abban a hitben, hogy Isten mindig gondoskodik rólam. Egy barátom segítségével már összepakoltam a cuccaimat, holnap délután-este költözés és hamarosan lesz újra kontent is a blogon.

Csütörtök reggel van, itt ülök és várok a város egyetlen bevásárlóközpontjában, ma jön Bencze és Hanna pár napra látogatóba, vártam már nagyon. Ha lakásavatót nem is tartottam, úgy tűnik, velük tartok lakásbúcsúztatót, bár még mindig nincs meg az új albérlet, de még van egy szűk hetem, addig annyi minden történhet még. Például van már egy papíron remeknek látszó lakás, jó a méret, iszonyat jó környéken, pofátlanul olcsón, már csak az kéne, hogy a tulaj felvegye a telefonját.

Wallander mindenkinek megvan? Henning Mankell könyvsorozata, jó kis krimi, főszereplője Kenneth Branagh Kurt Wallander, svéd nyomozó, aki borostás, kicsit elhízott, magánéleti problémája és úgy általában rossz napja van. Ezen csak rontanak az Ystad városában történő bűnesetek. A könyvsorozatból készült három feldolgozás is: svéd mozifilmek, svéd tévésorozat, brit tévésorozat. Ebből még anno a legutóbbit sózta rám Gazs, és az nagyon remek: leginkább Kenneth Branagh miatt, aki közel tökéletesen alakítja a borostás, elhízott, magánéleti problémákkal rendelkező Wallandert, akinek nagyon rossz napja van.

Nem egy vidám sorozat ez amúgy, nem is nagyon lehet egy nap egynél többet megnézni belőle. Amit kapunk, a már fentebb említett Kenneth Branagh mellett, még több remek színész (például az első két évadban Loki), jó sztorik, gyönyörű tájak, remek fényképezés. Ez utóbbi azért is kiemelendő, mert ez volt az első brit sorozat, amit Red One digitális kamerákkal forgattak. Néha kicsit elszálltak a dologgal (van egy rész amiben végig játszanak a tilt-shifttel), de összességében ad egy remek vizuális világot az egésznek. Három évad van, kilenc résszel összesen, még lesz három utolsó valószínű jövőre, brit sorozatok, ugye, ők a minőségre mennek, nem a mennyiségre, erősen ajánlott.

Írok a svéd verzióról is hamarosan.

Ha mondjuk tavaly ősszel azt fogja mondani valaki, hogy jövőre a zenéim többségét a felhőből fogom hallgatni, akkor körberöhögöm. Egyrészt akkor még Magyarországon laktam és semmi igazán jó nem volt elérhető, másrészt meg na, a koncepció is teljesen nonszensznek tűnt. Persze kényelmetlen volt a 20+ giga zene a 120 gigás SSD-n (meg sokkal több régebbi, külső merevlemezen), de azért elvoltam. Aztán valamikor késő ősszel/télen bejött komolyabban a Deezer magyarországra, ráadásul ingyenesen adták egy ideig, elkezdtem kisérletezni vele.

Szép volt, jó volt, de kicsit sok dolog volt benne geobanolva, valamint, ami nagyon fájt, nem volt hozzá asztali kliens se, a böngészőből zenét hallgatni hosszabb távon meg hát… izé, nem, én nagyon szeretem a webes dolgokat, de a zenelejátszóm kapjon saját alkalmazást. És aztán kiköltöztem Svédországba.

A Spotifyról természetesen sokat hallottam már, kábé az első napon vettem hozzá egy ajándékkártyát és előfizettem egy hónapra, és azóta is lelkesen fizetem a havi 100 SEK-et (kb. 3300 HUF) érte, mert minden fillérjét megéri.

Hol kezdjem? Egyrészt tényleg hatalmas a zenei kínálata, mondanám, hogy minden megvan benne, de ez így, ebben a formában nem igaz. A zenei izlésem túlnyomó részét így is nagyon lazán lefedi, amin magam is meglepődtem, mert én aztán tényleg változatos dolgokat hallgatok, tessék, itt a Last.fm profilom. Ami biztos: az elmúlt fél évben talán háromszor kellett zenét torrenteznem. Van remek asztali alkalmazásuk, meg ájfónos, az utóbbin leszedem offline hallgatásra, amit kell, és akkor útközben nem a mobilinternetem fogyasztja, egyébként 50+ megabitek előtt ülök a cégnél is, otthon is. Tud a Last.fm-re skróblizni, ami nekem iszonyat fontos, ja, és az ajánlórendszere elsőosztályú, pedig egészen eddig nem hittem az ilyenekben, se a Last.fm, se a Pandora nem működött igazán nekem, ellenben a Spotify “Discover” oldalán rendszeresen találok jó zenéket, sőt, régen elfeledett kedvenceket dob fel, amiket sok éve nem hallgattam. A hangminőségre se lehet panasz, többnyire 320-as MP3-akat, vagy annak megfelelő akármit ad.

De.

Vannak olyan zenék, amik tényleg nincsenek meg a katalógusában: főleg a japán és egyéb távol-keleti zenéim, pár obskurusabb együttes, sőt, még itt, a fejlett nyugaton (északon) is vannak geobanolt dalok-cédék-előadók. Ezt a maradékot a Google Musickal fedtem le, aminek csak a regisztrációjához kell egy Brit IP cím, és egy olyan dombornyomott bankkártya, amit még korábban nem ismert a Google. Ha ez megvan, akkor máris lehet feltölteni az összes zenénket oda, a limit a csillagos ég, izé, talán 20000 dal, egy időre elég lesz. Felkerült oda, ami kell, ezeket a zenéket a G-Ear nevű lejátszóval hallgatom Macen. Korántsem annyira jó élmény, mint a Spotify, de a feladatot ellátja.

Tisztába vagyok, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez a felállás fogja megmenteni a zeneipart, a Spotify lejátszásonként fizet filléreket, emiatt van az is, hogy hiányzik belőle az “ismételj egy dalt” funkció, ez a legnagyobb kényelmetlenségem, ezt egydalos lejátszási listákkal hidalom át. Valamint még egy rahedli országban nem érhető el, Magyarországra is ki tudja mikor jön, nekem megvan az előnyöm, hogy abban az országban élek, ami a Spotifyt adta a világnak. Egy biztos, nekem, mint felhasználónak ez most egy nem tökéletes, de igen jó felállás.

Ha sikerülne pár napnál tovább tartanom a dolgot, remek módja lenne a nyelvtanulásnak, hogy szótárt használva — találtam az ájfónra két appot is, a kettő együtt remek — írok embereknek meg olvasok svédül, ellenállva a Google Translate igen erős kisértésének. Vagy annak, hogy szimplán angolul kommunikáljak.

Köztes megoldásként azt találtam ki, hogy elkezdek nagyobb mennyiségben fogyasztani svéd filmeket meg sorozatokat. Oké, legyünk őszinték, túlzás ezt megoldásnak nevezni, olcsó kifogás inkább, de a semminél több, ha már amúgy is ezzel töltöm a szabadidőm egy fájdalmasan nagy részét, legalább vajmi előnye legyen. Feltettem hát a kérdést Facebookon, mit nézzek, kaptam is egy rakat javaslatot, közben magam is gyűjtöttem párat.

Ami már megvolt: egyrészt az eredeti Millenium-trilógia — ami valójában csak egy film, mert a második-harmadik rész köztudottan nem történt meg –, valamint láttam a Show Me Love-ot is már, ami egyébként zseniális. Aztán pénteken belekezdtem egy nagyon rossz romatikus komédiába, kábé a feléig szenvedtem el magam, aztán kilőttem, volt még egy másik, azt méghamarabb. Az arányon javított, hogy szombaton megnéztem a Koppsot, amit jó filmnek semmiképp se mondanék, ellenben szórakoztató tud lenni.

Sorozatok tekintetében megnéztem még márciusban a Lilyhammert, amit mondanám, hogy újra kéne nézni, mert kiváncsi vagyok, hogy ennyi hónap után hogy hangzik a fülemnek a norvég, de ismerem magamat, és nem vagyok az újranézős típus, szóval abból majd a második évad. Ja, szóval svédül kéne hallgatni dolgokat, ezt teljesítettem félig a Bron (The Bridge) című krimivel: félig svéd, félig dán.

Az alapsztori az, hogy találnak egy félbevágott holttestet a svéd-dán határon, az Öresund hídon, ami Koppenhágát és Malmőt köti össze. Szó szerint a határon: a holttest egyik fele az egyik, a másik fele a másik országban van, szóval kénytelenek együttműködni a két város rendőrei. Kritikailag kezdjük a jó dolgokkal: a sorozatot a Sofia Helin alakította Saga Norén nagyon lazán elviszi a hátán, fantasztikusan (bár nem tudom, mennyire pontosan) alakítja az aspergeres svéd nyomozónőt, és jó párosítás hozzá az ezer magánéleti és egyéb problémával rendelkező dán nyomozó is. A sztori már kicsit vegyesebb: nagyon lassan indul be, a közepe remek, a vége aztán megint kicsit gyenge.

Minden hibája ellenére érdemes megnézni, hamarosan jön a második évad abból is, én mindenképpen vagyok. Közben pedig újracsinálják az amcsik is, az amerika-mexikó határra adoptálva, meg jön a francia-brit koprodukció is, ők a Channel-alagútra építik a dolgot, az előbbi sorozatot már be is mutatták.

Ja, a dán nyelv fonológiája teljesen kész, én tökre örülök, hogy nem azt kell megtanulnom.