Megjöttek a csütörtökön a papírok az adóhatóságtól, hivatalosan is sole trader (egyéni vállalkozó) vagyok. Mindehez ki kellett tölteni egy kemény négy oldalas nyomtatványt (oké, nehezítésképpen svédül volt, kaptam segítsét), majd még pluszba meggyőzni őket, hogy az elején, amikor gőzőm sincs mennyit fogok keresni, ne kelljen előre ÁFÁ-t (?) fizetnem, ez érvényes is jövő januárig, akkor már sokkal több fogalmam lesz a dologról. Amíg be nem töltöm a 26-ot, kapok adókedvezményeket, adóbevallanom ha minden jól megy, csak 2015-ben kell először, és van lehetőségem egyszerűsített adóbevallásra is, évi egyszer. Ja, és mindez egy fillérembe se került.

Még kell nyitnom a bankomba minimum egy, de inkább két számlát a saját kontómhoz — egyikre gyűjtöm a céges pénzeket, a másikra az áfát –, de amúgy ez se kötelező, csak hát egyértelmű okokból erősen ajánlott szétválasztani a dolgokat. A könyvelésben meg a számlázásban az elején segíteni fog a Kommunicera, meg minden másban is van segítségem egy rakat embertől, csak még meg kell tanulnom kicsit jobban kérni ezt.

Ami biztos, hogy erősen át kell alakítanom, ahogy dolgozok, így az első héten erősen összefolytak a dolgok, persze ez kialakul, de egyébként is meg kell tanulnom sokkal jobban managelni az időmet, meg a feladataimat, meg magamat. Ami persze nem megy egyik napról a másikra de szépen, lassan.

Szóval az történt, hogy pénteken robbant a hír: van tizenegy napom, július végéig új albérletet találni. A részletekbe nem mennék bele, rajtam kívülálló okok miatt van ez, az más kérdés, hogy utólag könnyű okosnak lenni, és lehet, hogy tudtam volna lépéseket tenni és kicsit tompítani az egész dolgot, de még ez se biztos. Mindegy, ebből is tanul az ember, nem is keveset. Segít a keresésben Kommunicera, meg fog még egy rakat egyéb barát is egészen biztosan, szóval nem félek, hogy ne lenne hova mennem augusztus 1-től, még úgy is, hogy az albérletesdi (nem túl) közismerten össznemzeti extrémsport Svédországban.

Ja, meg ettől a héttől már az új felállásban dolgozok, de erről egy másik posztban, hamarosan.

A svédeknek több szavuk van arra, hogyha valaki szabin van: egyrészt van a ledig, ez jelenti a klasszikus értelembe vett szabadságot, másrészt van a semester, ez kábé a nyaralás. Oké, oké, ebben még nincs semmi speciális, hisz magyarul is van a “szabadság” meg a “nyaralás”, épp most mondtam őket, mint fordítás. Viszont itt a nyaralás úgy megy, hogy az emberek elmennek lazán egyhuzamban 3-4 hét szabira, ami nekem elsőre iszonyú szokatlan volt. Alapból amúgy 5 hét szabi jár mindenkinek, ez nem sokkal több, mint a 4 hét, ami Magyarországon, csak ott ritkán veszik ki ezt ennyire egy tömbben az emberek. Itt a cégnél is, mikor ránéztem a semesteres táblázatra, először csak néztem, hogy, wow.

Ennek az mellékhatása, hogy kiteszik nyáron az országhatárra a “bocs, nyaralunk, gyertek vissza szeptemberben” táblát, uborkaszezon van de kegyetlenül, minden lassú, a sarki kajálda is lazán bezár egy hónapra, satöbbi. Ezzel amúgy nincs olyan sok bajom, azon kívül, hogy önmagam nem igazán tudom elképzelni egyelőre, hogy elmennék valahova egyhuzamban egy hónapra csakúgy pihenni, de teljesen megértem, miért tetszik ez sokaknak.

Amin kiakadtam, az az volt, amikor kábé csütörtökön lerobbant a liftünk, és mikor a következő hétfőn jöttem be dolgozni, még mindig nem volt, oké, van ilyen. Aztán találkoztam ott helyben illetékes elvtárssal, megtudakoltam, hogy és akkor lehet-e tudni, mikor lesz újra, hát, izé, ööö, nyár van, semester van, ezért lassabban megy az alkatrészek beszerzése, az illetékes elvtárs is nyaral, lehet a héten nem lesz még. Ezen a ponton köszöntem el tőle, és indultam neki a negyedik emeletnek, elnyomva egy káromkodást.

Miután megjött a personnummerem, végre lehetőségem adódott arra, hogy kapjak tisztességes (értsd: dombornyomott és az interneten is működik) bankkártyát kapni. Elmentem a bankomba, azt mondték, semmi gond, de először ki kell várnom azt a pár napot, amíg átírják a rendszerben a nyitáskor kapott véletlengenerált adószámomat az igazira, szóval jöjjek vissza pár nap múlva, amikorra ez meglesz. Kérdeztem, hogy akkor onnan fogom-e látni, hogy már az új adószámmal tudok bejelentkezni, bólogatott az ügyintéző, oké.

Ehhez képest az történt, hogy aznap délután a régi számmal bejelentkezve közölte, hogy nekem nincs számlám, az újjal pedig szimplán nem tudtam. De oké, várjak pár napot, vártam majdnem egy hetet, és közben megszületett bennem a gyanú, hogy a régi token nem fog menni már ezzel. Be is jött a tippem, miután bementem a bankba, hogy oké srácok, letelt az egy hét, most akkor merre tovább, hát, ööö, igen, kell új token, tessék, itt van. Kértem az új kártyát is, azt mondták, a héten meg is fog jönni, nem hazudtak, hétfőn voltam a bankba, csütörtökön már ott volt a kártya, egyedül a pin kódom késett hozzá még két munkanapot, szóval az csak a következő hétfőn jött meg. Mindegy, nem hajtott a tatár.

Ezek után tényleg beállítottam a Västtrafik, a helyi BKV rendszerében, hogy havonta automatán töltse rá az utazókártyámra a havibérletet, tudok SMS-ben jegyet venni meg nem kell több Spotify meg iTunes ajándékkártyát vennem a megfelelő szolgáltatások feltöltésére. Ja, meg a personnummerrel tudok szerezni egy rakat törzsvásárlói kártyát, ami többször egészen hasznos is, például a Hemköpben, a szupermarketben amibe mindig járok, ott mindig vannak olyan kedvezmények, amik csak kártyásoknak érvényes.

Alig olvasok amióta Svédországban vagyok, sajnos, az iPademen is eladtam kb. a második hónapban, mert azt amúgyis főleg csak olvasásra tartottam már (azóta persze egy iPad mini után vágyakozok, de már majdnem meggyőztem magam, hogy ki kell várni a 2. generációt). Megvan még a Kindle 1-em, amit szintén nagyrészt hanyagolok, amikor viszont olvasok, akkor azt általában az ájfónon teszem.

Útközben vagyok, az esik kézre, van rá Kindle app — ami újabban kikapcsolhatatlanul kötőjelezi a könyveket, minden esetben angol szabályokkal –, Instapaper kliens, meg a The Magazine. Ez utóbbi még tavaly ősszel indult, aztán tavasszal beleolvastam, és bár az első pár szám kicsit gyenge, a minőség egyre csak javul, és azóta fizetem érte a havi 2 dollárt, amiért kapok havonta két számot öt cikkel amiből átlag 2-3 minimum jó, és ennyit már megér a dolog. Sőt, nemrég áttértem éves előfizetésre, igazából véletlen, bénáztam a számlázási rendszerükben, de nem bánom, megéri a pénzét bőven. Akik nem fizettek elő, azok is olvashatnap havi egy cikket, olvassátok el például a A Ribbon Runs Through It-et, ami a varrásról, a Pinball Wizards, ami a flipperrajongókról, An Inconvenient Tooth, ami a portlandiak fluoridellenességéről, vagy a Give It Your Best Shot, ami az amerikai oltásellenes mozgalomról szól.

És akkor van még az Instapaper, amibe mentegetem a cikkeket, aztán időről időre előveszem. Nem tökéletes a szolgáltatás, például a mai napig problémásak a New York Times cikkek, de folyamatosan javul amióta eladták. Azt találtam ki, hogy elkezdem itt megosztani azokat, amiket elolvastam (és ráadásul még tetszettek is), szóval kezdünk is bele:

– Kidnapped (Just Kidding!), amely arról a bizniszről szól, amikor fizetsz embereknek, hogy elraboljanak

– Hollywood Archaeology: The Super Mario Bros. Movie, ami a Mario-film készítését, és az akörüli kavarásokat dokumentálja

– Silk Road: Theory & Practice, ami a híres-hírhedt bitcoinos online drogpiacról szól.

Költözés volt az irodában, ami végülis jó, mert mostmár Ulrika előtt ülök, és sokkal közelebbről tudunk egymással Skype-on csetelni. Ennek örömére kidekoráltam kicsit a cubicle-öm (mondjatok erre magyar szót) a munkahelyemen, csak két poszter került ki, és egyik se Dilbert. Kicsit furcsa kontraszt, még én is gondolkozok, hogy lehetne jobban, de minkettőnek érzem létjogosultságát.

Ettől a héttél kezdve vagyok az új felállásban, három napot dolgozok a Kommunicerának, a maradék időmben pedig fel kell építenem egy konzultációs vállalkozást, apróságok. Az első munkámmal már majdnem megvagyok, most össze kell raknom egy portfólió/weboldalt, amihez még meg kell valahogy fogalmaznom jól, hogy mit is adok el, ja meg ügyfeleket szereznem, ebben (is) szerencsére lesz segítségem. Közben a svéd adóhatóság szeretné tudni, mennyi pénzt tervezek keresni a következő egy évben (gőzöm sincs), merthogy az alapján kell előre befizetnem az ÁFÁ-t, hurrá. (UPDATE: a főnököm megdumálta velük, hogy ne kelljen. huzzah.)

Volt egy kisebbfajta (haha) mélypont az elmúlt hónapban (vagyishát, az elmúlt honap volt egy jó hosszú mélypont), a franc se tudja, lehet ez is még a kultúrsokk, meg valószínű sokminden egyéb is, de szerencsére kifelé tartok már belőle, pláne, hogy sikerült kicsit rendszereznem magam a főnököm segítségével. Meg hát ebből is tanul az ember, én biztos tanultam egy csomót. Azt nem lehet egyébként elégszer leírni, hogy mennyire fantasztikus és segítőkész főnököm van, tényleg. És most (sokadszorra is) belegondoltam, hogy az előző főnököm, a Veve is mennyire jó volt mindenfajta tekintetben, és bár előtte, a legelsővel, vele nem jöttem ki mindig teljesen jól, így visszagondolva rá se lehet igazán panaszom, összességében. És ez azért hatalmas áldás.

Aztán most a saját főnököm leszek, hát, nem irigylem magamat…

Emlékeztek, amikor írtam, hogy voltam társasjátékozni? Azóta elkezdtünk kicsit rendszeresebben játszani. Az első alkalomra összegyűlt még egy házaspár, hatan voltunk összesen, és mindannyian készültünk az eseményre, én vettem egy csomag Bang!-et, meg az első két kiegészítőt hozzá, a házigazdáknak meg egy új Conan Munchkinjuk volt. Az utóbbi nyert végül a szavazáson, így azt játszottuk. Jó móka volt, de alapvetően frusztrál a Muchkinba, hogy mindegyik pontosan ugyanúgy szokott végezni, két vagy több játékos elérkezik az utolsóelőtti szintre, a legelsőt mindenki szétszivatja, nehogy megnyerje a játékot, és utána már senki kezében nincs semmi és a szerencse dönti el, ki nyer. Illetve 6 ember pont sok erre a játékra, szerintem néggyel optimális.

A következő héten, most csütörtökön aztán a Bang!-gel játszottunk, most tekintsünk el attól hogy a játék új kiadásában teljesen felesleges módon csináltak táblát hozzá, azt nem is nagyon használtuk. Öten voltunk, az már pont jó, nyertek a rosszfiúk, én voltam persze a seriff, jól elvoltunk. Annak ellenére, hogy rajtam kívül mindenki először játszott, mindenki gyorsan belelendült, ezt is szeretem ebben a játékban, hogy nagyon gyorsan megtanítható.

Havi maximum egy társasjáték vásárlását engedem magamnak, már filózok, mit kéne augusztusban.

Voltam nemrég a helyi Hackerspace nyitóeseményén, meglepően sokan voltunk, kábé 20 ember. Sokminden nem volt szocializáláson kívül, mert még semmi sincs, csak asztalok, meg áram, internet is úgy lett osztva egy mobilnetről. A helyen több másik csapattal fogunk osztozkodni, lesz ott bicikliműhely meg ruhakönyvtár is. Asszem itt döbbentem rá úgy igazán, miért probléma, hogy nem beszélem a nyelvet: a szocializálódást brutálisan megnehezíti, mert az ember még csak be se tud kapcsolódni pár ember beszélgetésébe, az meg hogy néz ki, hogy sziasztok, nem tudom miről beszéltetek, de nem akartok angolra váltani és úgy folytatni?

Motivációs probléma amúgy az egész: mindenki beszél angolul, nem vagy rákényszerítve, nem egy expatot ismerek itt, aki több év alatt se tanult meg svédül pontosan emiatt. Pedig, amúgy, a svéd nyelv alapvetően nem nehéz: egyrészt úgy általában is, másrészt tudok angolul, ami ad valamennyi, ha nem is sok kezdőlökést. Ha tudnék még németül is mellé, akkor sokkal nagyobb fórral indulnék, dehát ez van. Még gondolkozok, hogyan lehetne hatékonyan újrakezdeni-folytatni a dolgot, ha sikerült magam leültetni a Rosetta Stone elé megint, az lesz valószínű a leghatékonyabb, valamint módokat kell találnom arra, hogy használjam a nyelvet minnél többet, mert ha valami, az segít igazán.

Jól van, haladunk gasztronómiailag a városban, mostmár a korábban említett hamburgeres melett két új kedvenc helyem is van, illetve másfél.

Egyrészt végre kipróbáltam a pulled porkot: ez az, amikor fogunk egy emberesebb sertéslapockát (pork shoulder), és nagyon, nagyon lassan megsütjük, amíg olyan puha lesz hogy szinte szétfoszlik a kezed között. Ezek után az ember berakja egy zsemleszerű tárgyba, applikál rá három kiló füstölt BBQ szószt és jóízűen megeszi. Először Warren Ellis blogján értesültem erről a kajáról, és bár egy-két kivételt leszámítva a sertéshúsért nem rajongok, annyira gusztusosan nézett ki a képen, hogy már akkor eldontöttem, ezt meg kell kóstolni. Aztán jó ideig elfeledkeztem róla, majd nemrég eszembe jutott, és ezzel majdnem egyidőben elmentünk múlt vasárnap a helyi O’Learys sportbárba, amúgy Wibledon-döntőt nézni, de a tenisz sajnos végtelenül hidegen hagy. Voltak ellenben barátok, és jó kaja, név szerint egy pulled purkos hamburger, kaptam hát az alkalmon. Kicsit furcsa maga a formátum, mert addig oké, hogy buciba rakjuk, azt tényleg kell, de hogy még bacon meg sajt meg zöldségek, hát izé. A zöldségektől gyorsan megszabadítottam (azokat amúgy se szeretem*), a bacon meg a sajt azért maradt, és elkezdtem rá liberálisan adagolni a hely füstös-csípős BBQ szószát. Nem csalódtam: iszonyat finom volt az egész, biztos, hogy még vissza fogok járni ide, sajnos az árak már kicsit éttermiek.

A másik kedvenc hely tulajdonképpen nem igazán új, a Da Marco az, amit már korábban is emlegettem, itt lehet igen jó Bolognait enni. Vissza is járok egy-egy ebédre átlag 1-2 hetente. Tegnap amikor bementem, több embernél is láttam viszont Lasagnét, ami hihetetlenül jól nézett ki, és hát beschamel szósz ide vagy oda (laktózérzékeny vagyok), muszáj volt kipróbálni. Ismét nem csalódtam, életem talán egyik legjobb Lasagneját ettem meg, remekül eltalált tészta-szószok-sajt arány, jól átsütve. Ez ráadásul ebéd árba van, szóval igazából mostantól heti egyszer be kell iktatni.

• asszem soha nem írtam le explicite itt, de iszonyat válogatós vagyok, többek közt hadilábon állok a zöldségek és a gyümölcsön túlnyomó többségével

Voltam pénteken dokinál, beutaló kellett, rögtön két teljesen különböző szakorvoshoz. Tartottam kicsit a dologtól, többen figyelmeztettek előtte, hogy az egészségügy egy kicsit lutri, meg lassú, meg szóval nem túl jó, na. Az biztosnak tűnik, hogy a legnagyobb probléma a lassúság: amikor telefonáltam időpontért, azt mondták, hogy bocs, olyat kábé augusztusra tudnánk, inkább gyere be valamikor amikor drop-in van (ezek azok az időpontok, amikor be lehet csakúgy sétálni a rendelésre foglalás nélkül).

Ja, igen, vissza kettő: a doki alatt háziorvost értek, mert itt nem úgy van, hogy csakúgy elmész a szakorvoshoz (kivéve fogorvos meg szemész, az más), mindenhova beutaló kell a háziorvostól. Részben így megy Magyarországon is, tudom, de nem ennyire.

Szóval péntek reggel kábé háromnegyed tízkor besétáltam az orvosi rendelőbe, most egy másikba, amibe anno voltam, mert régió szerint megy a móka, és most, hogy van personnummerem, már a sajátomba kell mennem. Annak ellenére, hogy a nyitás után érkeztem, alig 4-en voltak előttem, és kábé bő félórát várhattam, az amúgy végtelenül tiszta, kényelmes, barátságos rendelőben. Ezen még mindig meglepődök, hogy tud egy ilyen hely ilyen jól is kinézni, én olcsó műanyag sorszékeken, lerobbant egészségházakon, rendelőkön és depressziós hangulaton szocializálódtam, kérem, ebből egyelőre semmit se láttam.

Aztán sorra kerültem, bementem a dokihoz, aki kedves, rendes, segítőkész volt, végéghallgatta az egyik problémámat, aztán a tökmásikat, megvizsgált kicsit, és azt mondta hogy intézi a két beutalót, jönni fog a postán, és igen, lehet hogy nem fognak egyhamarra szólni, mert amellett, hogy lassú a rendszer, még nyár is van, amikor svédország kollektive nyaral valahol egy déli tengerparton.

Ezután befizettem a vizitdíjat, és mehettem is utamra. Igen, van vizitdíj, most 100 SEK-et fizettem, a szemésznél anno meg a másik háziorvosnál 300-at, nem tudom pontosan még, mikor mennyi, viszont van valami egészen értelmesen beállított éves limit, ha afölé mész, akkor abban a 12 hónapos periódusban nem kell többet fizetned, szóval relative nem vészes.