Csütörtök reggel van, itt ülök és várok a város egyetlen bevásárlóközpontjában, ma jön Bencze és Hanna pár napra látogatóba, vártam már nagyon. Ha lakásavatót nem is tartottam, úgy tűnik, velük tartok lakásbúcsúztatót, bár még mindig nincs meg az új albérlet, de még van egy szűk hetem, addig annyi minden történhet még. Például van már egy papíron remeknek látszó lakás, jó a méret, iszonyat jó környéken, pofátlanul olcsón, már csak az kéne, hogy a tulaj felvegye a telefonját.

Wallander mindenkinek megvan? Henning Mankell könyvsorozata, jó kis krimi, főszereplője Kenneth Branagh Kurt Wallander, svéd nyomozó, aki borostás, kicsit elhízott, magánéleti problémája és úgy általában rossz napja van. Ezen csak rontanak az Ystad városában történő bűnesetek. A könyvsorozatból készült három feldolgozás is: svéd mozifilmek, svéd tévésorozat, brit tévésorozat. Ebből még anno a legutóbbit sózta rám Gazs, és az nagyon remek: leginkább Kenneth Branagh miatt, aki közel tökéletesen alakítja a borostás, elhízott, magánéleti problémákkal rendelkező Wallandert, akinek nagyon rossz napja van.

Nem egy vidám sorozat ez amúgy, nem is nagyon lehet egy nap egynél többet megnézni belőle. Amit kapunk, a már fentebb említett Kenneth Branagh mellett, még több remek színész (például az első két évadban Loki), jó sztorik, gyönyörű tájak, remek fényképezés. Ez utóbbi azért is kiemelendő, mert ez volt az első brit sorozat, amit Red One digitális kamerákkal forgattak. Néha kicsit elszálltak a dologgal (van egy rész amiben végig játszanak a tilt-shifttel), de összességében ad egy remek vizuális világot az egésznek. Három évad van, kilenc résszel összesen, még lesz három utolsó valószínű jövőre, brit sorozatok, ugye, ők a minőségre mennek, nem a mennyiségre, erősen ajánlott.

Írok a svéd verzióról is hamarosan.

Ha mondjuk tavaly ősszel azt fogja mondani valaki, hogy jövőre a zenéim többségét a felhőből fogom hallgatni, akkor körberöhögöm. Egyrészt akkor még Magyarországon laktam és semmi igazán jó nem volt elérhető, másrészt meg na, a koncepció is teljesen nonszensznek tűnt. Persze kényelmetlen volt a 20+ giga zene a 120 gigás SSD-n (meg sokkal több régebbi, külső merevlemezen), de azért elvoltam. Aztán valamikor késő ősszel/télen bejött komolyabban a Deezer magyarországra, ráadásul ingyenesen adták egy ideig, elkezdtem kisérletezni vele.

Szép volt, jó volt, de kicsit sok dolog volt benne geobanolva, valamint, ami nagyon fájt, nem volt hozzá asztali kliens se, a böngészőből zenét hallgatni hosszabb távon meg hát… izé, nem, én nagyon szeretem a webes dolgokat, de a zenelejátszóm kapjon saját alkalmazást. És aztán kiköltöztem Svédországba.

A Spotifyról természetesen sokat hallottam már, kábé az első napon vettem hozzá egy ajándékkártyát és előfizettem egy hónapra, és azóta is lelkesen fizetem a havi 100 SEK-et (kb. 3300 HUF) érte, mert minden fillérjét megéri.

Hol kezdjem? Egyrészt tényleg hatalmas a zenei kínálata, mondanám, hogy minden megvan benne, de ez így, ebben a formában nem igaz. A zenei izlésem túlnyomó részét így is nagyon lazán lefedi, amin magam is meglepődtem, mert én aztán tényleg változatos dolgokat hallgatok, tessék, itt a Last.fm profilom. Ami biztos: az elmúlt fél évben talán háromszor kellett zenét torrenteznem. Van remek asztali alkalmazásuk, meg ájfónos, az utóbbin leszedem offline hallgatásra, amit kell, és akkor útközben nem a mobilinternetem fogyasztja, egyébként 50+ megabitek előtt ülök a cégnél is, otthon is. Tud a Last.fm-re skróblizni, ami nekem iszonyat fontos, ja, és az ajánlórendszere elsőosztályú, pedig egészen eddig nem hittem az ilyenekben, se a Last.fm, se a Pandora nem működött igazán nekem, ellenben a Spotify “Discover” oldalán rendszeresen találok jó zenéket, sőt, régen elfeledett kedvenceket dob fel, amiket sok éve nem hallgattam. A hangminőségre se lehet panasz, többnyire 320-as MP3-akat, vagy annak megfelelő akármit ad.

De.

Vannak olyan zenék, amik tényleg nincsenek meg a katalógusában: főleg a japán és egyéb távol-keleti zenéim, pár obskurusabb együttes, sőt, még itt, a fejlett nyugaton (északon) is vannak geobanolt dalok-cédék-előadók. Ezt a maradékot a Google Musickal fedtem le, aminek csak a regisztrációjához kell egy Brit IP cím, és egy olyan dombornyomott bankkártya, amit még korábban nem ismert a Google. Ha ez megvan, akkor máris lehet feltölteni az összes zenénket oda, a limit a csillagos ég, izé, talán 20000 dal, egy időre elég lesz. Felkerült oda, ami kell, ezeket a zenéket a G-Ear nevű lejátszóval hallgatom Macen. Korántsem annyira jó élmény, mint a Spotify, de a feladatot ellátja.

Tisztába vagyok, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez a felállás fogja megmenteni a zeneipart, a Spotify lejátszásonként fizet filléreket, emiatt van az is, hogy hiányzik belőle az “ismételj egy dalt” funkció, ez a legnagyobb kényelmetlenségem, ezt egydalos lejátszási listákkal hidalom át. Valamint még egy rahedli országban nem érhető el, Magyarországra is ki tudja mikor jön, nekem megvan az előnyöm, hogy abban az országban élek, ami a Spotifyt adta a világnak. Egy biztos, nekem, mint felhasználónak ez most egy nem tökéletes, de igen jó felállás.

Ha sikerülne pár napnál tovább tartanom a dolgot, remek módja lenne a nyelvtanulásnak, hogy szótárt használva — találtam az ájfónra két appot is, a kettő együtt remek — írok embereknek meg olvasok svédül, ellenállva a Google Translate igen erős kisértésének. Vagy annak, hogy szimplán angolul kommunikáljak.

Köztes megoldásként azt találtam ki, hogy elkezdek nagyobb mennyiségben fogyasztani svéd filmeket meg sorozatokat. Oké, legyünk őszinték, túlzás ezt megoldásnak nevezni, olcsó kifogás inkább, de a semminél több, ha már amúgy is ezzel töltöm a szabadidőm egy fájdalmasan nagy részét, legalább vajmi előnye legyen. Feltettem hát a kérdést Facebookon, mit nézzek, kaptam is egy rakat javaslatot, közben magam is gyűjtöttem párat.

Ami már megvolt: egyrészt az eredeti Millenium-trilógia — ami valójában csak egy film, mert a második-harmadik rész köztudottan nem történt meg –, valamint láttam a Show Me Love-ot is már, ami egyébként zseniális. Aztán pénteken belekezdtem egy nagyon rossz romatikus komédiába, kábé a feléig szenvedtem el magam, aztán kilőttem, volt még egy másik, azt méghamarabb. Az arányon javított, hogy szombaton megnéztem a Koppsot, amit jó filmnek semmiképp se mondanék, ellenben szórakoztató tud lenni.

Sorozatok tekintetében megnéztem még márciusban a Lilyhammert, amit mondanám, hogy újra kéne nézni, mert kiváncsi vagyok, hogy ennyi hónap után hogy hangzik a fülemnek a norvég, de ismerem magamat, és nem vagyok az újranézős típus, szóval abból majd a második évad. Ja, szóval svédül kéne hallgatni dolgokat, ezt teljesítettem félig a Bron (The Bridge) című krimivel: félig svéd, félig dán.

Az alapsztori az, hogy találnak egy félbevágott holttestet a svéd-dán határon, az Öresund hídon, ami Koppenhágát és Malmőt köti össze. Szó szerint a határon: a holttest egyik fele az egyik, a másik fele a másik országban van, szóval kénytelenek együttműködni a két város rendőrei. Kritikailag kezdjük a jó dolgokkal: a sorozatot a Sofia Helin alakította Saga Norén nagyon lazán elviszi a hátán, fantasztikusan (bár nem tudom, mennyire pontosan) alakítja az aspergeres svéd nyomozónőt, és jó párosítás hozzá az ezer magánéleti és egyéb problémával rendelkező dán nyomozó is. A sztori már kicsit vegyesebb: nagyon lassan indul be, a közepe remek, a vége aztán megint kicsit gyenge.

Minden hibája ellenére érdemes megnézni, hamarosan jön a második évad abból is, én mindenképpen vagyok. Közben pedig újracsinálják az amcsik is, az amerika-mexikó határra adoptálva, meg jön a francia-brit koprodukció is, ők a Channel-alagútra építik a dolgot, az előbbi sorozatot már be is mutatták.

Ja, a dán nyelv fonológiája teljesen kész, én tökre örülök, hogy nem azt kell megtanulnom.

Megjöttek a csütörtökön a papírok az adóhatóságtól, hivatalosan is sole trader (egyéni vállalkozó) vagyok. Mindehez ki kellett tölteni egy kemény négy oldalas nyomtatványt (oké, nehezítésképpen svédül volt, kaptam segítsét), majd még pluszba meggyőzni őket, hogy az elején, amikor gőzőm sincs mennyit fogok keresni, ne kelljen előre ÁFÁ-t (?) fizetnem, ez érvényes is jövő januárig, akkor már sokkal több fogalmam lesz a dologról. Amíg be nem töltöm a 26-ot, kapok adókedvezményeket, adóbevallanom ha minden jól megy, csak 2015-ben kell először, és van lehetőségem egyszerűsített adóbevallásra is, évi egyszer. Ja, és mindez egy fillérembe se került.

Még kell nyitnom a bankomba minimum egy, de inkább két számlát a saját kontómhoz — egyikre gyűjtöm a céges pénzeket, a másikra az áfát –, de amúgy ez se kötelező, csak hát egyértelmű okokból erősen ajánlott szétválasztani a dolgokat. A könyvelésben meg a számlázásban az elején segíteni fog a Kommunicera, meg minden másban is van segítségem egy rakat embertől, csak még meg kell tanulnom kicsit jobban kérni ezt.

Ami biztos, hogy erősen át kell alakítanom, ahogy dolgozok, így az első héten erősen összefolytak a dolgok, persze ez kialakul, de egyébként is meg kell tanulnom sokkal jobban managelni az időmet, meg a feladataimat, meg magamat. Ami persze nem megy egyik napról a másikra de szépen, lassan.

Szóval az történt, hogy pénteken robbant a hír: van tizenegy napom, július végéig új albérletet találni. A részletekbe nem mennék bele, rajtam kívülálló okok miatt van ez, az más kérdés, hogy utólag könnyű okosnak lenni, és lehet, hogy tudtam volna lépéseket tenni és kicsit tompítani az egész dolgot, de még ez se biztos. Mindegy, ebből is tanul az ember, nem is keveset. Segít a keresésben Kommunicera, meg fog még egy rakat egyéb barát is egészen biztosan, szóval nem félek, hogy ne lenne hova mennem augusztus 1-től, még úgy is, hogy az albérletesdi (nem túl) közismerten össznemzeti extrémsport Svédországban.

Ja, meg ettől a héttől már az új felállásban dolgozok, de erről egy másik posztban, hamarosan.

A svédeknek több szavuk van arra, hogyha valaki szabin van: egyrészt van a ledig, ez jelenti a klasszikus értelembe vett szabadságot, másrészt van a semester, ez kábé a nyaralás. Oké, oké, ebben még nincs semmi speciális, hisz magyarul is van a “szabadság” meg a “nyaralás”, épp most mondtam őket, mint fordítás. Viszont itt a nyaralás úgy megy, hogy az emberek elmennek lazán egyhuzamban 3-4 hét szabira, ami nekem elsőre iszonyú szokatlan volt. Alapból amúgy 5 hét szabi jár mindenkinek, ez nem sokkal több, mint a 4 hét, ami Magyarországon, csak ott ritkán veszik ki ezt ennyire egy tömbben az emberek. Itt a cégnél is, mikor ránéztem a semesteres táblázatra, először csak néztem, hogy, wow.

Ennek az mellékhatása, hogy kiteszik nyáron az országhatárra a “bocs, nyaralunk, gyertek vissza szeptemberben” táblát, uborkaszezon van de kegyetlenül, minden lassú, a sarki kajálda is lazán bezár egy hónapra, satöbbi. Ezzel amúgy nincs olyan sok bajom, azon kívül, hogy önmagam nem igazán tudom elképzelni egyelőre, hogy elmennék valahova egyhuzamban egy hónapra csakúgy pihenni, de teljesen megértem, miért tetszik ez sokaknak.

Amin kiakadtam, az az volt, amikor kábé csütörtökön lerobbant a liftünk, és mikor a következő hétfőn jöttem be dolgozni, még mindig nem volt, oké, van ilyen. Aztán találkoztam ott helyben illetékes elvtárssal, megtudakoltam, hogy és akkor lehet-e tudni, mikor lesz újra, hát, izé, ööö, nyár van, semester van, ezért lassabban megy az alkatrészek beszerzése, az illetékes elvtárs is nyaral, lehet a héten nem lesz még. Ezen a ponton köszöntem el tőle, és indultam neki a negyedik emeletnek, elnyomva egy káromkodást.

Miután megjött a personnummerem, végre lehetőségem adódott arra, hogy kapjak tisztességes (értsd: dombornyomott és az interneten is működik) bankkártyát kapni. Elmentem a bankomba, azt mondték, semmi gond, de először ki kell várnom azt a pár napot, amíg átírják a rendszerben a nyitáskor kapott véletlengenerált adószámomat az igazira, szóval jöjjek vissza pár nap múlva, amikorra ez meglesz. Kérdeztem, hogy akkor onnan fogom-e látni, hogy már az új adószámmal tudok bejelentkezni, bólogatott az ügyintéző, oké.

Ehhez képest az történt, hogy aznap délután a régi számmal bejelentkezve közölte, hogy nekem nincs számlám, az újjal pedig szimplán nem tudtam. De oké, várjak pár napot, vártam majdnem egy hetet, és közben megszületett bennem a gyanú, hogy a régi token nem fog menni már ezzel. Be is jött a tippem, miután bementem a bankba, hogy oké srácok, letelt az egy hét, most akkor merre tovább, hát, ööö, igen, kell új token, tessék, itt van. Kértem az új kártyát is, azt mondták, a héten meg is fog jönni, nem hazudtak, hétfőn voltam a bankba, csütörtökön már ott volt a kártya, egyedül a pin kódom késett hozzá még két munkanapot, szóval az csak a következő hétfőn jött meg. Mindegy, nem hajtott a tatár.

Ezek után tényleg beállítottam a Västtrafik, a helyi BKV rendszerében, hogy havonta automatán töltse rá az utazókártyámra a havibérletet, tudok SMS-ben jegyet venni meg nem kell több Spotify meg iTunes ajándékkártyát vennem a megfelelő szolgáltatások feltöltésére. Ja, meg a personnummerrel tudok szerezni egy rakat törzsvásárlói kártyát, ami többször egészen hasznos is, például a Hemköpben, a szupermarketben amibe mindig járok, ott mindig vannak olyan kedvezmények, amik csak kártyásoknak érvényes.

Alig olvasok amióta Svédországban vagyok, sajnos, az iPademen is eladtam kb. a második hónapban, mert azt amúgyis főleg csak olvasásra tartottam már (azóta persze egy iPad mini után vágyakozok, de már majdnem meggyőztem magam, hogy ki kell várni a 2. generációt). Megvan még a Kindle 1-em, amit szintén nagyrészt hanyagolok, amikor viszont olvasok, akkor azt általában az ájfónon teszem.

Útközben vagyok, az esik kézre, van rá Kindle app — ami újabban kikapcsolhatatlanul kötőjelezi a könyveket, minden esetben angol szabályokkal –, Instapaper kliens, meg a The Magazine. Ez utóbbi még tavaly ősszel indult, aztán tavasszal beleolvastam, és bár az első pár szám kicsit gyenge, a minőség egyre csak javul, és azóta fizetem érte a havi 2 dollárt, amiért kapok havonta két számot öt cikkel amiből átlag 2-3 minimum jó, és ennyit már megér a dolog. Sőt, nemrég áttértem éves előfizetésre, igazából véletlen, bénáztam a számlázási rendszerükben, de nem bánom, megéri a pénzét bőven. Akik nem fizettek elő, azok is olvashatnap havi egy cikket, olvassátok el például a A Ribbon Runs Through It-et, ami a varrásról, a Pinball Wizards, ami a flipperrajongókról, An Inconvenient Tooth, ami a portlandiak fluoridellenességéről, vagy a Give It Your Best Shot, ami az amerikai oltásellenes mozgalomról szól.

És akkor van még az Instapaper, amibe mentegetem a cikkeket, aztán időről időre előveszem. Nem tökéletes a szolgáltatás, például a mai napig problémásak a New York Times cikkek, de folyamatosan javul amióta eladták. Azt találtam ki, hogy elkezdem itt megosztani azokat, amiket elolvastam (és ráadásul még tetszettek is), szóval kezdünk is bele:

– Kidnapped (Just Kidding!), amely arról a bizniszről szól, amikor fizetsz embereknek, hogy elraboljanak

– Hollywood Archaeology: The Super Mario Bros. Movie, ami a Mario-film készítését, és az akörüli kavarásokat dokumentálja

– Silk Road: Theory & Practice, ami a híres-hírhedt bitcoinos online drogpiacról szól.

Költözés volt az irodában, ami végülis jó, mert mostmár Ulrika előtt ülök, és sokkal közelebbről tudunk egymással Skype-on csetelni. Ennek örömére kidekoráltam kicsit a cubicle-öm (mondjatok erre magyar szót) a munkahelyemen, csak két poszter került ki, és egyik se Dilbert. Kicsit furcsa kontraszt, még én is gondolkozok, hogy lehetne jobban, de minkettőnek érzem létjogosultságát.

Ettől a héttél kezdve vagyok az új felállásban, három napot dolgozok a Kommunicerának, a maradék időmben pedig fel kell építenem egy konzultációs vállalkozást, apróságok. Az első munkámmal már majdnem megvagyok, most össze kell raknom egy portfólió/weboldalt, amihez még meg kell valahogy fogalmaznom jól, hogy mit is adok el, ja meg ügyfeleket szereznem, ebben (is) szerencsére lesz segítségem. Közben a svéd adóhatóság szeretné tudni, mennyi pénzt tervezek keresni a következő egy évben (gőzöm sincs), merthogy az alapján kell előre befizetnem az ÁFÁ-t, hurrá. (UPDATE: a főnököm megdumálta velük, hogy ne kelljen. huzzah.)

Volt egy kisebbfajta (haha) mélypont az elmúlt hónapban (vagyishát, az elmúlt honap volt egy jó hosszú mélypont), a franc se tudja, lehet ez is még a kultúrsokk, meg valószínű sokminden egyéb is, de szerencsére kifelé tartok már belőle, pláne, hogy sikerült kicsit rendszereznem magam a főnököm segítségével. Meg hát ebből is tanul az ember, én biztos tanultam egy csomót. Azt nem lehet egyébként elégszer leírni, hogy mennyire fantasztikus és segítőkész főnököm van, tényleg. És most (sokadszorra is) belegondoltam, hogy az előző főnököm, a Veve is mennyire jó volt mindenfajta tekintetben, és bár előtte, a legelsővel, vele nem jöttem ki mindig teljesen jól, így visszagondolva rá se lehet igazán panaszom, összességében. És ez azért hatalmas áldás.

Aztán most a saját főnököm leszek, hát, nem irigylem magamat…

Emlékeztek, amikor írtam, hogy voltam társasjátékozni? Azóta elkezdtünk kicsit rendszeresebben játszani. Az első alkalomra összegyűlt még egy házaspár, hatan voltunk összesen, és mindannyian készültünk az eseményre, én vettem egy csomag Bang!-et, meg az első két kiegészítőt hozzá, a házigazdáknak meg egy új Conan Munchkinjuk volt. Az utóbbi nyert végül a szavazáson, így azt játszottuk. Jó móka volt, de alapvetően frusztrál a Muchkinba, hogy mindegyik pontosan ugyanúgy szokott végezni, két vagy több játékos elérkezik az utolsóelőtti szintre, a legelsőt mindenki szétszivatja, nehogy megnyerje a játékot, és utána már senki kezében nincs semmi és a szerencse dönti el, ki nyer. Illetve 6 ember pont sok erre a játékra, szerintem néggyel optimális.

A következő héten, most csütörtökön aztán a Bang!-gel játszottunk, most tekintsünk el attól hogy a játék új kiadásában teljesen felesleges módon csináltak táblát hozzá, azt nem is nagyon használtuk. Öten voltunk, az már pont jó, nyertek a rosszfiúk, én voltam persze a seriff, jól elvoltunk. Annak ellenére, hogy rajtam kívül mindenki először játszott, mindenki gyorsan belelendült, ezt is szeretem ebben a játékban, hogy nagyon gyorsan megtanítható.

Havi maximum egy társasjáték vásárlását engedem magamnak, már filózok, mit kéne augusztusban.