Kicsit (nagyon) könnyen beszéltem, amikor úgy gondoltam, hogy három hónap után már túl vagyok a kultúrsokk fázisain. Volt egy csomó elképzelésem arról, hogy mi lesz, mikor hazamegyek Magyarországra először ennyi idő után szűk két hétre: ennek egy jórésze egyébként úgy is volt, ahogy gondoltam. De aztán hazajövök, ide, Svédországba, és minden megy tovább úgy, ahogy eddig ment.

Hát egy frászt. Az igazi kultúrsokk most ütött be.

Mert hazajöttem, és egyrészt nagyon örültem, hogy újra itt vagyok, igyekszem visszazökkenni a napi kerékvágásba, de valahogy sokkal döcögősebben megy, mint azt gondoltam volna. Két szék között a pad alatt érzem magam, a múlt az tudom, hogy a múlt, ettőlmég most hiányoznak úgy igazán a dolgok, amiket szerettem otthon, barátok, helyek, események, ízek. Tudom, hogy itt a jövőm, itt élek, itt van az otthon, már most vannak itt is barátaim, lesz még több is, és az se kérdés egy másodpercig sem, hogy ez az út előre. És azt is tudom, hogy a magyarországi barátaimat se vesztettem el ám egyik napról a másikra, itt az internet, és biztos fogunk még találkozni az életben is.

De most fáj igazán az a rész, amit azért elvesztek ezzel az egésszel. Ami természetes része az dolognak, persze, csak balga módon azt hittem, nagyon olcsón megúsztam és akkor rúgott gyomron, amikor a leginkább nem vártam.

Még jó, hogy tudom, ez az érzés is el fog majd múlni, és tudom, hogy a legfontosabb dolog az, hogy leginkább előre nézzek, másfel nem lehet és nem is szabad, the future is bright.

(Nem, nem fogok most ehhez a kifejezéshez magyar fordítást keresni, deal with it)

((See what I just did there?))

(((…)))

Remekül aludtam két hét után újra, az egészet csak az törte meg, hogy fél hat után nemsokkal kirúgott az ágyból a napfény, igen, még mindig nem szereltem fel a sötétítőfüggönyöket. Bámulatos, hogy mennyi ideig tudok halogatni ilyen dolgokat, mindenesetre most úgy tűnik, hogy pénteken pontot teszünk a dolog végére, és vagy veszek karnisokat Ulrika segítségével, vagy csak szimplán szép nagy szögeket, amikre felakaszthatom a függönyöket.

Két hét után kifejezetten jól esett újra az irodában lenni, meginni a reggeli eszpresszót, beszámolni a konferenciáról, újra belerázódni a munkába. Közben ide is megjött az igazán jó idő, volt vagy’ 18 fok mikor mentem el, most mozogtam először kabát nélkül a városban huzamosabb ideig.

Este aztán házicsoport volt, rekordszámúlag gyűltünk össze, plusz itt volt egy ausztrál srác látogatóban, aki korábban több évet járt a gyülekezetbe, alapvetően jól telt az este, bár még kicsit vissza kell rázódnom a svéd életbe, de ezzel nem lesz probléma.

Ja és közben izgalmas változások várhatóak a munkám kapcsán is, de erről majd akkor többet, ha már több és véglegesebb részlet van.

Miután leszálltam és összegyűjtöttem a bőrömdömet, kimentem a reptér bejáratához és konstatáltam, hogy ez a hely annyira kicsi, hogy még lelkes taxisok sem állnak előtte utasokra várva. Visszaraktam közbe a svéd simkártyám, majd hívtam egyet, másodikra felvették, azt mondták 10-15 perc, oké, belefér, majd hívni fog, ha odaéert a taxisom.

Nagyjából 15 perccel később kapok egy hívást az emberemtől hogy hát izé, ő még úgy tíz perc, az úgy oké-e? Nem örültem, de ha már ennyit vártam, jó, legyen. Még öt perccel később egyszercsak meglátom a taximat, megkérdezem oda megy-e, ahova én, azt mondja igen, megkérdezem az én nevemre van-e, azt mondja igen, beszállok, elindulunk. Majd egyszercsak felhív a taxisom. A másik. Merthogy valaki valamit nagyon összekavart, és bár a részletek kicsit homályosak, valószínű két taxit is küldtek, én meg a “rosszba” szálltam be. A két taxis ezután végigüvöltözte egymással az utat a telefonon, bár pont, mire hazaértem, addigra sikerült kibékülniük, a sztori vége olyasmi lett, hogy aki effektív hazavitt az meg fogja hívni a kollégáját egy vacsorára, ezzel elrendezve a dolgot.

Otthon kipakoltam, leültem a fotelbe még egy kicsit, aztán hirtelen este lett és már mehettem is aludni, ami már nagyon kellett.

Kedd reggel van, itt ülök a bőröndömmel egy Starbucksban, leginkább, mert itt van kávé is, internet is, meg jó helyen van most számomra. Nemsokára kitömegközlekedek Ferihegyre, ahonnan már csak egy köpés Göteborg.

A pénteki konferencia után voltam egy éjszakát Szentbékkálán, lógtam Gazs kanapéján, volt egy családi ebédem, tegnap pedig volt volt egy fantasztikus ebédem Gáborral, aki a mentorom lassam több, mint 8 (?) éve. Este pedig volt egy sörözésem, ami bár sajnos nem olyan lett, amilyennek szerettem volna, így is nagyon hasznos volt és jól esett.

Mondanám, hogy gyorsan eltelt ez a szűk két hét, de valójában nem, pont olyan hosszú volt, amennyi. A véleményem erről az útról egyelőre nem változott: bár megvoltak a negatív oldalai, nagyon hasznos volt sokféle szempontbol, és borzasztóan örülök, hogy találkozhattam-sörözhettem mindenkivel, akivel szerettem volna, ért egy csomó pozitív élmény, nagyon sokat kaptam emberektől, ezért mindenkinek végtelen hálás vagyok.

Őszintén nem tudom, mikor fogok megint újra Magyarországon járni, magamtól egyhamar nem hiszem, hogy visszalátogatnék, de ki tudja, mit fog hozni az élet. Amiben biztos vagyok, hogy Götebörgban egyelőre nagyon megtaláltam a helyem, és otthon érzem magam.

Még valószínű egyszer fogok írni a témáról, ha visszaértem, és kicsit leülepedett bennem már ott a dolog. Holnaptól újra munka, én pedig valószínűleg visszatérek a “régi” blogrendre.

It has come to my attention, hogy majdnem egy héttel el vagyok maradva a jelenhez képest és hát ez így nem állapot. Nem lesznek valószínű megszokott posztok erről a szűk két hétről, őszintén bevallom, nincs motivációm ezeknek a megírására, valamint ez kicsit más is.

Még most is processzálom, hogy milyen újra Magyarországon így három hónap után, még ha csak szűk két hétre is. Az első pár nap nem éreztem túl jól magam, azóta kicsit lecsengett a fordított kultúrsokk meg egyéb dolgok. Így egy hét után annyi mindenesetre biztos: ezek után méginkább meg fogom becsülni Svédországot, és továbbra se bántam meg, hogy elköltöztem.

Ettől függetlenül egyáltalán nem bánom ezt az időszakot se: az elmúlt héten egy csomó pozitív élményt szereztem a barátaimmal és/vagy a volt kollégáimmal. Lógtam az espell irodában, volt több jó, sőt, helyenként feledhetetlen sörözésem, vagy éppen ebédem. Megjártam a BUPAP-KÉK belső hétkerben lévő nagyon remek túráját, amit Kelt megírt, olvassátok el, nekem meg volt alkalmam fotózni alatta egy Canon 5D-vel (ráadásul manuálfókuszra kényszerítve), a képgaléria első három képét én csináltam. Pingpongoztam, voltam a Széchenyi fürdőben, ami, itt jegyezzük meg, lehet akármennyire turistás, még mindig iszonyat menő. Meglátogattam a volt főnökömet meg a végtelenül cuki, majd’ 14 hónapos gyerekét.

Voltam otthon is, nagyszülőknél is, ja, meg fogorvosnál, mert, nos, az itt kicsit olcsóbb, sikerült is kifognom egy nagyon rendeset, aki két alkalom alatt betömött három fogat nekem, amiért nagyon hálás vagyok.

Közben megérkeztek a kolléganők is kedd este, elkezdődtek a konferenciaprogramok, amiken pörögtem kedd este, meg csütörtökön egész nap, sikerült teljesítenem azt, amiért idejöttem, beszélgettem, networkingeltem egy csomó emberrel, és mindezt borzasztóan élveztem. A mai, pénteki nap már-már levezetőnek tűnik az előző napok után. A hétvégén megyek Szentbékkálára, hogy kicsit visszatérjek a nyaraláshoz, hétfőn még lesz egy ebédem meg egy sörözésem, kedden meg irány haza.

Mint azt fentebb is írtam, még mindig dolgozom fel ezt az egészet, nagyon furcsa élmény, de egy továbbra is biztos: hasznos.

Eredetileg otthonról terveztem dolgozni a mai napon, de aztán rájöttem, hogy otthon, a laptopomról egyáltalán nem olyan kényelmes ez, mint bent, az asztali gépem előtt, két monitorral meg mindennel, szóval bevállaltam azt, hogy bemegyek a bőröndömmel az irodába, ledolgozom a napot, és onnan megyek a reptérre.

Reggel még bepakoltam az ilyenkor bepakolandó utolsó dolgokat a bőröndömbe (fogkefe, fogkrém etc.), aztán fogtam magamat, és kimentem a megszokott buszom elé, ami természetesen pont azon a napon késett 20 percet, úgyhogy villamos lett a dologból.

Az irodában sok érdekes dolog nem történt, bár egy apró bejelentés eléggé gyomronvágott, de bízok a legjobbakban.

Fél négykor beszálltam a taximba, kimentem a repülőtérre, ettem egy meglepő jó pizzát, amit megint a három kiló utólag applikált oregáno rontott el (note to self: mindig szólni, hogy nem kérek oregánót), felszálltam a gépre, és két órával késöbb már pesten voltam.

A nap jó kétharmada lustálkodással telt: otthon ültem, pihentem, sorozatokat néztem, és közben halasztgattam a bőröndöm bepakolását, amit végül estefele nagyrészt megcsináltam. Egészen meglepő módon még csak nem is lett tele.

A május 1 a városban amúgy elég nyugodt szokott lenni, leszámítva a tüntetéseket, ebből kettőhöz láttam plakátokat, a kommunisták tüntettek a gonosz kapitalisták ellen, illetve a feministák a béregyenlőségért, ez utóbbi speciel valóban egy értelmes ok.

Este elmentünk a házicsoporttal bowlingozni, ahol találkoztam az egyik lány amerikai barátjával, akivel azonnal összehaverkodtam, és onnantól kezdve egész este egymás szavába vágva beszélgettünk a legváltozatosabb témákról (haha) kezdve azzal, hogy miért rossz, hogy nem lehet egy olyan igazán jó hamburgert kapni a városban. (Remélem mindenki továbbra is értékeli a problémáimat.)

A bowling után bementünk a bevárosban egy kávézóba-kajáldába, ahol először balga módon kértem egy csirkés szendvicset, majd miután kihozták szembesültem azzal, hogy az egész nagyon szépen meg van kenve krémsajttal, amit egyébként nagyon szeretek, csak a laktózérzékeny gyomrom nem értékeli annyira.

Már-már elkönyveltem magamban, hogy akkor ezt buktam, de a társaságból mindenki azt mondta, hogy nyugodtan vigyem vissza és magyarázzam el a helyzetet, és valóban: simán kicserélték egy thai wokos tésztára, csak a különbözetet kellett kifizetnem, ami igen dicséretes.

Már csak kevesebb, mint 24 óra, és Pesten leszek.

Még vasárnap értesültem arról, hogy kedd este lesz a Valborgsmässoafton, angol nevén a Walpurgis Night, ami tavasz beköszöntésének az ünneplése errefele. A helyi zöldterületeken este vannak koncertek, kórusok, szép máglyák, amiket naplemente után meggyújtanak, és úgy általában egy családbarát ünneplősdi. Erre azonban nem sikerült eljutnom, mert a házicsoport legtöbb emberével elmentünk a Cortegenre.

Előtte azonban bementünk a Kosmos nevű kávézóba, ahol számomra is meglepő módon megettem az eddigi legjobb hamburgert a városban, megjegyeztem a helyet, ide még visszajövök.

A Cortegen a helyi Chalmers egyetem diákjainak nagyszabású felvonulása, ahol minden évben kábé 50-60 teherautót díszítenek fel, ahol a téma általában az adott év aktuális eseményei. Vannak ezenkívül még marching bandek, meg őrült házi készítésű motorhajtású járgányok is, szóval parádé az egész.

Az egész mindenképpen egy élmény, amit egyszer érdemes megnézni, azonban nagyjából az egyharmada után kezd az egész fájdalmasan unalmas és repetitív lenni, amikor az ember már a negyvenedik paródiát és a huszadik őrült járgányt látja, akkor már csak legyint. Bár az utóbbiakból voltak tényleg egészen kreatívak.

Elhúzódott mindenesetre az egész annyira, hogy utána a maradék társaság fáradtan elfogadta az egyik, átmenetileg itt dolgozó brit csaj meghívását a lakására, ami onnan nemmessze volt. Felmentünk, teát ittunk, jól éreztük magunkat, majd úgy fél 10 táján hazamentünk.

Ez egy furcsa hét lesz, ma meg holnap munka, de azért holnapeste már vannak események, aztán munkaszüneti nap, utána meg még egy szűk munkanap hogy aztán repüljek Pestre szűk két hétre.

A reggel mindenesetre a már megszokott Frukostklubbennel indult, a múlt héten tartott maradékok nap után ma mindenből vásárolnom kellett, sikerült ismételten teljesen megtölteni a Bagaboot, ami viszont továbbra tökéletesen végzi a feladatát.

(Annyit dicsérem ezen a blogon a bagaboot, hogy lassan meg kéne kérdeznem őket, nem akarnak-e hirdetni, vagy valami…)

Délután aztán elmentem átvenni a nemrég megrendelt másik kötött Mario Mushroomot, amit egy kolléganőnek vettem, akinek szintén nagyon megtetszett a dolog, és hogy spoilerezzek a keddi napomból, nagyon is örült neki.

Ja, és van a blognak új alcíme, amit Juditnak köszönhettek, aki ezeket a megfigyeléseket tette akkor, mikor arra terelődött a szó, hogy én miről és hogyan írok.

Mint az az előző héten meg lett beszélve, vasárnap rám hárult a feladat, hogy a gyülekezetben én vezessem a technikát az alkalom alatt. Az alapokat már a múlt héten elmagyarázták nekem — mit hol kell bekapcsolni, a keverőn mi hova van bekötve, milyen szoftverek használunk –, szóval mire megérkezett a hozzáírtő segítőtársam, addigra majdnem mindent bekapcsoltam, kivéve a fényeket, na meg hiányzott a jelszó a gyülekezeti géphez.

Bár összességében jól ment a dolog, kicsit meglepett, hogy mennyi dologra kell figyelni egyszerre: jól legyenek időzítve a dalok versszakai közötti váltások, mikor melyik mikrofont kapcsoljuk be, közben pedig elfelejtettem időben elindítani az igehirdetés felvételét, majd csak tíz perc után vettem észre hogy kicsit durván túl van vezérelve az egész.

Ennek ellenére nincs igazán miért panaszkodnom, az alkalom sikeresen lement, külön meg lettem dicsérve, hogy mennyire jól csináltam, és már be is kerültem a rotációba.

Aztán hazajöttem lustulni, megírni egy csomó blogposztot, este pedig vettem repjegyeket a szüleimnek, jönnek Göteborgba egy hétre hamarosan. Remek lesz.