A norvég helyzet egyre fokozódik — jött hozzám oda délelőtt John, a rendszergazda, merthogy akkor úgy tűnt, az ottani routerünk teljesen megadta magát, így annak a klónjának ma mindenképpen el kellett készülnie. Aztán szerencsére kiderült, hogy valójában a switchünk lesz a ludas jó eséllyel, de biztos ami biztos, ezt a vonalat is életbe tartottuk. Délutánra már amúgy is be volt időzítve, hogy megyek a külsős rendszergazdához segítségért, mert például a wifit sehogy se sikerült belőni rajta.

A látogatásom sikerrel zárult, a problémát gyakorlatilag megoldotta egy egyszerű firmware-frissítés, szóval nem én próbálkoztam rossz parancsokkal, és az aznap elvégzett egyéb dolgokkal együtt gyakorlatilag kész a router. Amit, ha minden igaz, személyesen fogok kézbesíteni jövőhéten Oslóba egy új switch-csel meg egy szerverrel együtt, remek kiruccanás lesz, Norvégiában amúgy se jártam még.

Ha már ott voltam, elmeséltem neki azt is — mert amellett, hogy csinál rendszergazda melókat, ő amúgy az ügyvezető is –, hogy szívesen dolgoznék be nekik, mert hallottam, hogy kéne nekik ember, meg minden, és bár pont aznap vett fel egy embert a munkaerőhiányuk enyhítésére, azt mondta, nem zárkózik el az ötlet elől. Szóval most elmegy két hét szabira, és utána beszélünk.

Este volt még egy nagyon hasznos konferenciabeszélgetésem a készülő vállalkozásomról, lassan, de biztosan alakul ez.

Na tessék, már amikor azt hiszem, hogy nem lesz mostanában olyan film, amit úgy igazán élvezek, akkor jön a Warm Bodies. “Comedy | Horror | Romance”, írja az IMDB, ez nagyrészt stimmel, a film pont annyira veszi komolyan magát, amennyire csak szükséges, horror igazából alig van benne, van viszont a narrátorunk, R, aki zombi, és természetesen beleszeret Julieba, aki ember, és természetesen a zombikat visszatartó katonák vezetőjének lánya, igen, direkt játszanak rá a Rómeó és Júliára. Többet nem is mondanék a sztoriról, ami amúgy lehetne kicsit jobban megírva, de feledtetni az egész tényt a remek főszereplők, a jó humor, és az, hogy a filmnek helyén van a szive, ha lehet ilyen képzavarral élni.

Nem ültem amúgy egész nap a fotelben, voltam gyülekezetben, ma én kezeltem a technikát, elvben már tökegyedül, gyakorlatban még jó, hogy volt főleg az elején segítségem, mert míg az előző két alkalommal az alapokat például jól belőtték már előttem mások a keverőn, most jól el volt állítva az egész. Nem volt haszontalan azonban a dolog, mostmár tudom hol kell tekergetni a dolgokat a monitorhoz, meg kezdem kitapasztalni, hogy hogy is jön össze a hang úgy általában. Sajnos a keverőn kisérletezgetés sokkal érdekesebb volt, mint az aktuális dal versszakai között váltás, ez az elején gyorsan vissza is ütött. Keményen kell multitaskolni, vagy sokkalinkább mindig a megfelelő dologra figyelni az adott pillanatban. A hangmérnökséget mindenesetre továbbra is szivesen megtanulnám, úgy rendesen, most csak foszlányokat tudok, ami erősen meglátszik, illetve hát tanulgatom, amikor épp alkalmam van rá, mint például az ilyen helyzetekben. És szerencsére gyorsan tanulok.

Zárjuk zenével a napot, a Chiddy Bang már szerepelt a blogon, az együttes különféle, főleg elektronikus zenéket mashupol hiphoppal.

Voltam amúgy a szüleimmel moziban, megnéztük egyrészt az Iron Man 3-at, meg aztán a Star Trek 2-t, egyiktől se dobtam el magamat valahogy. Sok szódával meg popcornnal elmentek, az előbbi film egyértelműen jobb volt végülis, mint a második rész, az utóbbi meg ügyesen csavarja a régi filmek sztoriját, persze csak a legikonikusabb dolgokat átemelve. Aztán lehet, hogy bennem van a hiba, igazából a filmekkel hadilábon állok már egy jóideje, csak néha csúszik be egy kivétel. Az utolsó, amit igazán élveztem – de azt nagyon – a Django Unchained volt, amit még a Nellivel meg a Fricivel néztem meg, végigröhögtük az egészet, remek volt.

Sorozatokat továbbra is nézek, most fejeztem be a Being Erica 4. évadját, részben ez halogatta a blogolás újraindítását. Alapsztori nagyon röviden: főhősnőnk elérkezett harminckevés évesen élete mélypontjához, ekkor találkozik Dr. Tommal, aki biztos megoldást igér a problémáira, egy speciális terápiát. Erica leírja az összes dolgot, amit eddig megbánt és máshogy csinált volna, majd elkezdenek végigmenni a listán – és a terápia abból áll, hogy Erica visszautazik az időben az adott pontra, tanulni az adott helyzetből, merthogy a múltat megváltoztatni alapvetően nem lehet. Ez az alapfelvetés, aztán persze nem csak ez történik 4 évadon keresztül, nagyon szépen fel van építve az egész, kerek történet, remek karakterekkel, jó üzenettel, mindennel. A sorozat kicsit középszerű sokszor, főleg az első két évadban, aztán a harmadik évadban nagyon beindul, és az messze a legjobb belőle, meg a negyediknek a második fele. Ennek ellenére érdemes végignézni az egészet, mert csak úgy kerek.

Utolsó említésre méltó esemény volt még az a kortárs kiállítás, amire még két hete szombaton mentünk el a házicsoport és barátai egy részével, a már korábban emlegetett, kortárs művészeteket tanuló lány teljes évfolyamának vizsgamunkái lettek összegyűjtve egy helyre, volt minden, a viaszkezektől kezdve a kisérleti operáig, bár ez utóbbinak csak az összevágott előzetesét láttuk.

Ez van most, holnap vasárnap és gyülekezet, én kezelem a technikát. Azt tudtátok amúgy, hogy a városban messze a legmenőbb dolog a város északi és déli partja között közlekedő komp? Csak öt perc, fel lehet vinni rá a biciklit, és, na, menő, mert, csak. (Érveléstechnika egyes, leülhet, kérjük a következőt.)

Volt tegnap, pénteken a gyülekezetben dicsőítőest, és hát megint fantasztikusra sikeredett, még jobbra is, mint az előző, és ezt nem csak azért mondom, mert hirtelen felindulásból mondtam egy bizonyságtételt is, amit egyébként még sohasem csináltam. Ha előtte egy órával valaki odajött volna hozzám, hogy ezt fogom aznap este csinálni, akkor valószínű csak röhögtem volna, dehát rugdos ki engem is Isten a komfortzónámból, vagy mi. Az biztos, hogy bár a lány, aki ezeket elkezdte meg szervezte, jövőhéten hazamegy, az alkalmakat muszáj lesz életben tartani, ha más nem, én fogom szervezgetni.

Az még mindenképpen említésre méltó, hogy a fenti képen látható Chicken Korma volt a pénteki ebédem, amiben önmagában nincs semmi különös, standard indiai kaja, azonban nem akárki csinálta: kolléganő édesanyja főzte, és hát, hozzá tudnék szokni ahhoz, hogy minden nap indiai házikosztot egyek. Nagyon finom volt, simán felveszi a versenyt bármelyik drágább pesti india étterem kajáival, és jobb volt mint bármi, amit eddig ebben a kategóriában az országban ettem. Elvben csak havonta egyszer lenne ez a cégben, de mondtam a kolléganőnek, hogy én nagyon szivesen eszek ilyet gyakrabban is, ráadásul pofátalnul olcsó az egész, szóval reméljük, hogy sikerül ezt minimum heti rendszereségre felturbózni.

Ha már munka: a hét egy jórészét az iOS tanulásával töltöttem, és nem, ez nem az az operációs rendszer, ami a telefonom fut, hanem az, ami a Cisco routereken. Klónozni kéne a norvég irodában köhögő router konfigurációját egy másikra, ami itt unatkozik az irodában. Apró komplikáció, hogy a két eszköz nem pont ugyanaz, szóval nem lehet csakúgy áthúzni a beállításokat az egyikről a másikra egy az egyben. Szerencsére nagyon gyorsan tanulok, szóval már most tudok egy rahedli dolgot az egészről, amiről egy hete még gőzöm se volt, és hétfőn megyek megtudni még egy adag információt a külsős rendszergazdánkról, mert pl. a wifit sehogy nem tudom beüzemelni rajta. Van grafikus beállítófelülete is a dolognak, amúgy, de használhatatlanul kényelmetlen és még lassú is hozzá.

(A befejező rész hamarosan érkezik.)

– Honnan tudod, hogy megjött a nyár Svédországba?

– Melegebb az eső.

Kezdjünk el írni, mert máshogy nem fog ez menni. Szombat délután van, 24 fok, és pár perce még esett a nyári eső, de alig egy órát talán. Ma majdnem elmentem a déli szigetekre barátokkal, de az orrom előtt ment el a komp, és nem volt kedvem egy órát várni a következőre, úgyhogy inkább visszavittem az utolsó kölcsönbiciklit.

Itt voltak ugyanis a szüleim egy hétig, csütörtökön mentek haza, és mivel pár éve mindenhova bicikliznek, itt sem akartak másképp. Hál’Istennek remek emberekkel vagyok körülvéve, pláne a gyülekezetben, ahonnan sikerült rögtön három kerékpárt is kölcsönkapni, ebből kettőt még szerdán, a házicsoporton visszavittek a szüleim, nekem már csak egy maradt.

Van is egy kis hiányérzetem, most megint elgondolkoztam azon, hogy kéne vennem egy biciklit, annak ellenére, hogy mindig lebeszélem magamat a dologról azzal a végtelenül olcsó kifogással, hogy ebben a városban ahhoz túl sok az emelkedő. Ennek ellenére jól esett tekerni, már csak az a kérdés, hogy nem történne-e az, mint amikor legutóbb próbáltam hosszabbtávon tekerni, és kb. 2 hónap alatt beleuntam abba hogy minden nap nagyrészt ugyanazt az utat teszem meg oda meg vissza, és ennyi erővel tudnék olvasni is a békávén.

Hazafelé a családtól, akiktől kölcsönkaptam a biciklit, bementem a nemrég nyílt új scifiboltba, ahol volt időm bőven nézelődni, akkor szakadt le ugyanis az eső. Mindig furcsa érzés ilyen helyekre bemenni, egyrészt szivesen felvásárolnám úgy a fél boltot, másrészt viszont ha kicsit is magamba nézek, rájövök, hogy továbbra sincs egy hajszálnyi késztetésem arra, hogy könyvespolcot építsek, a mostanim úgy 13 könyvből áll, és akkor ebbe már benne van a Bibliám is. Minden mást e-könyvben van meg, és jó ez így, egyelőre.

Az ekönyvek olvasására kéne viszont újra eszközt szereznem, több hete szemezgetek az iPad minivel, borzasztóan fáj, hogy nem retina – remélem mindenki továbbra is értékeli a problémáimat –, cserébe hordozható, ahogy kell, és lehet rajta kényelmesen kijelölni, meg jegyzetelni, ami fontos. Ha nem lenne, akkor elég lenne az azóta is tökéletesen működő Kindle 1-em, ami viszont pont ebben iszonyat pocsék.

(Folytatása következik. Annyira belelendültem az írásba, hogy minimum két három posztnyi jött össze a dologból.)

Az új Daft Punk CD szépen megosztotta az internetet, az elején nekem nem tetszett, de aztán valahogy rámnőtt a CD, és egyszer csak azt vettem észre, hogy jó rákattantam. Két számot akarok kiemelni: az egyik az Instant Crush, a másik pedig a Beyond.

És igen, lesz majd igazi kontent is újra a blogon, hamarosan, remélhetőleg.

Azért nem volt leginkább blog az elmúlt pár napban, mert ekkor dőlt el a nagybetűs Jövőm, vagy legalábbis annak az iránya.

A sztori lényeges és publikus része az, hogy már hosszabb ideje játszottam a gondolattal, hogy munkaszempontból a jövőm valamiféle szabadúszó-consultant (vö. tanácsandó) szerepben van. Ráadásképpen több ember, akiknek nagyon adok véleményére mondta ugyanezt, egymástól függetlenül, és mivel úgyis terítéken volt, hogy a kicsit kevesebb, mint 6 hónapos szerződésem lejárta után mi lesz, a következő deal lett kialakítva.

Három napot fogok dolgozni a Kommunicerának, a jelenlegi munkahelyemnek, a fizetésem is kb. a 60%-ára esik, valamint fel leszek véve mint igazi svéd munkaerő, ezzel pedig megkapom a mágikus adószámot, a Personnummert, ami nélkül az ember nem annyira létezik Svédországban. Ezzel a számmal tudok nyitni egy saját céget itt, lehetne elvben cég nélkül is szabadúszni, de azt mondták nálam okosabb emberek, hogy nem érdemes. Ez állítólag itt könnyű, és a cég segíteni fog megcsinálni nekem a dolgot, papírmunka, szükséges dolgok, ilyesmi. Ezen felül pedig nagyon úgy tűnik, marad az albérlet is, ami szintén jó, mert újat keresni itt ugye közel se triviális.

Beleugrottam tehát az ismeretlenbe, mostmár csak cégnevet kell találnom, domaint regisztrálni, felrakni egy weboldalt, elkezdeni ügyfeleket keresni, meg még ezer más dolog, amire nem gondoltam. Szóval a dolgok könnyű része. Még jó, hogy lesz azért segítségem innen-onnan. De nem félek, jó lesz ez, meg izgalmas, az is biztos.

Ön milyen cégnevet választana?

Idén itt, Malmöben volt a páneurópai zenei giccsparádé, úgyhogy a csapból is ez folyt, legalábbis a kollégáim szerint, nekem az a szerencsém, hogy nem nézek helyi tévét, és a helyi újságokat se követem (még), szóval kimaradtam a nagyrészéből. Pont a döntőig bírtam ellenállni annak, hogy foglalkozzak az egésszel, úgy volt, hogy barátokkal együtt nézzük meg a döntőt, ez végül nekem különféle okokból elmaradt, otthon voltam, és a Doctor Who évadzárója után pont következett a BBC-n. Gondoltam megnézem az elejét, aztán lefekszek aludni, természetesen az lett a vége, hogy végignéztem. Egyrészt remek volt a britek közvetítése, a kommentátor szórakoztató volt, másrészt a Guardiannak is volt egy végtelenül szórakoztató liveblogja, arról nem is beszélve, hogy a twitteren is végig lett trollkodva minden dal. A vége persze az lett, hogy a dánok majdnem szó szerint átjöttek a hídon megnyerni az egészet, valahol megérdemelten, mert szerintem a mezőnyből ez volt az egyik legjobb dal.

(zárójel, szórakoztató volt látni, mennyire politika az egész szavazás, egyetlen kérdésem volna csak, miért szavazott bárki is az egészen borzalmas azerbajdzsáni produkcióra?)

És akkor a zenei rész, kettő emelkedett ki szerintem igazán a mezőnyből (najó, három, Románia egészen őrölt előadásáért jár a csoki), a fentebb említett dán és a görög:

Kicsit (nagyon) könnyen beszéltem, amikor úgy gondoltam, hogy három hónap után már túl vagyok a kultúrsokk fázisain. Volt egy csomó elképzelésem arról, hogy mi lesz, mikor hazamegyek Magyarországra először ennyi idő után szűk két hétre: ennek egy jórésze egyébként úgy is volt, ahogy gondoltam. De aztán hazajövök, ide, Svédországba, és minden megy tovább úgy, ahogy eddig ment.

Hát egy frászt. Az igazi kultúrsokk most ütött be.

Mert hazajöttem, és egyrészt nagyon örültem, hogy újra itt vagyok, igyekszem visszazökkenni a napi kerékvágásba, de valahogy sokkal döcögősebben megy, mint azt gondoltam volna. Két szék között a pad alatt érzem magam, a múlt az tudom, hogy a múlt, ettőlmég most hiányoznak úgy igazán a dolgok, amiket szerettem otthon, barátok, helyek, események, ízek. Tudom, hogy itt a jövőm, itt élek, itt van az otthon, már most vannak itt is barátaim, lesz még több is, és az se kérdés egy másodpercig sem, hogy ez az út előre. És azt is tudom, hogy a magyarországi barátaimat se vesztettem el ám egyik napról a másikra, itt az internet, és biztos fogunk még találkozni az életben is.

De most fáj igazán az a rész, amit azért elvesztek ezzel az egésszel. Ami természetes része az dolognak, persze, csak balga módon azt hittem, nagyon olcsón megúsztam és akkor rúgott gyomron, amikor a leginkább nem vártam.

Még jó, hogy tudom, ez az érzés is el fog majd múlni, és tudom, hogy a legfontosabb dolog az, hogy leginkább előre nézzek, másfel nem lehet és nem is szabad, the future is bright.

(Nem, nem fogok most ehhez a kifejezéshez magyar fordítást keresni, deal with it)

((See what I just did there?))

(((…)))

Remekül aludtam két hét után újra, az egészet csak az törte meg, hogy fél hat után nemsokkal kirúgott az ágyból a napfény, igen, még mindig nem szereltem fel a sötétítőfüggönyöket. Bámulatos, hogy mennyi ideig tudok halogatni ilyen dolgokat, mindenesetre most úgy tűnik, hogy pénteken pontot teszünk a dolog végére, és vagy veszek karnisokat Ulrika segítségével, vagy csak szimplán szép nagy szögeket, amikre felakaszthatom a függönyöket.

Két hét után kifejezetten jól esett újra az irodában lenni, meginni a reggeli eszpresszót, beszámolni a konferenciáról, újra belerázódni a munkába. Közben ide is megjött az igazán jó idő, volt vagy’ 18 fok mikor mentem el, most mozogtam először kabát nélkül a városban huzamosabb ideig.

Este aztán házicsoport volt, rekordszámúlag gyűltünk össze, plusz itt volt egy ausztrál srác látogatóban, aki korábban több évet járt a gyülekezetbe, alapvetően jól telt az este, bár még kicsit vissza kell rázódnom a svéd életbe, de ezzel nem lesz probléma.

Ja és közben izgalmas változások várhatóak a munkám kapcsán is, de erről majd akkor többet, ha már több és véglegesebb részlet van.