ez a szabály, és hát miért is ne, 15 percem azért még van.

Tegnap egy rendkívül érdekes interjút hallgattam elalváshoz Kottkéval, érdemes meghallgatni. A weboldal maga nagyon közel áll hozzám, mert az én szememben a linkblogok csúcsa: általában tényleg a legminőségibb kontent van ott megosztva, kíválóan válogatva, és megfelelő mennyiségben, szóval nem napi soktíz post mint pl. a Boing Boing ahol fájdalmasan rossz a zaj-kontent arány. Ez utóbbiról való leiratkozást már többször megfontoltam-megtettem, csak aztán valahogy mindig visszatértem, mert csak ott van néha a kontent a zaj között, és amikor ott van, akkor viszont nagyon jó.

Apropó olvasmányok, sokat gondolkoztam az utóbbi időben, hogy mit lehetne kezdeni azzal a ténnyel, hogy éppen 578 feedem van a readerben és ez már egy kicsit, hogyismondjam, sok. A legújabb őrültnek tűnő ötletem, hogy számvetést készítek róluk úgy, hogy szépen kiblogolom őket, link meg egy-két sor leírás, sziasztok, Tamás vagyok, 6 éve RSS függő, ezeket olvasom. Amúgy ugyanabban a szindrómában szenvedek a feedekkel, mint a zenével, vagy az ekönyvekkel, képtelen vagyok törölni őket (leiratkozni róluk, whatever). A zenénél és az ekönyvnél speciel ez már jött hasznosan, mikor eszembe jut egy utoljára három éve hallgatott együttes, akkor egyszerűbb kikeresni a külsőwinchi ~300 gigás zenemappájából, mint vadászni újra egy torrentet, főleg, hogy sokszor már nincs is.

Itt most felkiálthatnak emberek, hogy dehát Spotify, dehát Deezer! A cloudzenei szolgáltatásokkal eddig nem sokat törődtem, de az utóbbi pár hétben részben kényszerből átraktam a teljes zenemappám az archiválós külső winchimre, és a Deezerből hallgatok zenét. Nem éppen ideális, pláne hogy undorítóan sok dolog van geobanolva, lehet, hogy Spotify lesz ebből, annak van pl. asztali kliense. Vagy esetleg egy nagyobb SSD, ami így vagy úgy, de be fog figyelni mostmár, képtelenség egyszerűen 120 gigán elférni, a sebességből viszont nem adok, az SSD örökre elront.

Zárójel, nemtudományos tesztem alapján, amiben a iTunes top25 trackjeim elérhetőségét néztem meg a fent említett két szolgáltatásban, az jött ki, amire amúgy számítottam: a relatív populáris és relatív nyugati zene meglesz, a többi nem, szóval a 25 dalból 17-et talált meg, a maradék az japán, koreai, vagy bár amerikai, de kevésbé ismert zene volt. Szóval a lokális libraryt sehogy nem ússza meg az ember.

Munkaügyben próbanapokon vagyok éppen az egyik helyen, és kedden repülök Svédországba megnézni mi is az a másik állás pontosan, sőt, közben befigyelt egy harmadik is, izgalmas lesz, mindenesetre jövő csütörtökön legkésőbb valószínű minden eldől.

The rules are the rules, lejárt az időm.

P.S. a szabályokat meg néha megszegjük, mert most jutott eszembe, hogy van a Freebook Sifter — lelkes emberek fésülik végig naponta az Amazont ingyenkönyvekért kutatva, és nem, nem csak 200 éves klasszikusok vannak, hanem például a Scifi kategóriát megérdemelten vezeti a Wool, ami egy zseniális posztapokaliptikus novellasorozat. Csak az első részt olvastam, zseniálisan van megírva, ugyanakkor nagyon nyomasztó, az elolvasása több óráig mély depresszióba taszított, alig bírtam magamat visszahozni az életigenlő szintre, ez egyébként engem is meglepett, ritka az ilyen. Szóval a maradék részek elolvasását már mellőztem. De akinek ez a csésze teája, az ne habozzon, mert tényleg bitangjó.

Már hónapok óta mondogatom magamnak, hogy na majd megírok mindent ha egyszer lezárultak a dolgok, és bár most tényleg úgy tűnik, hogy mostmár tényleg hamarosan le fognank, úgy döntöttem fuck it, énblogoljunk egyet. Dolgok, dolgok, igazából dolog, szóval munka.

Az a helyzet, hogy munkát keresek. Ez a magamfajta generalistának egyáltalán nem triviális dolog, volt is pár hónap (tanulságos) szenvedés ezzel, de long story short, abban a szerencsés helyzetbe vagyok most, hogy a mai állapot szerint egyszerre két cég is szeretne dolgozni velem. Ráadásul régi álmom végre kiköltözni külföldre, és most úgy tűnik, ez is benne lehet a pakliban. Mindez jó eséllyel el fog dőlni pár héten belül, ami tökjó lesz, mert iszonyat stressz ez nekem. A mostani melóm megvan még, bár már csak félmunkaidőben. Az espellre tartogatok egy másik blogpostot, mert szép nagy téma és mert megérdemelik: több, mint 5,5 éve — ha beleszámoljuk az előtte lévő freelancer melóimat velük, akkor 7 — vagyok velük, és végtelenül sok dolgot köszönhetek nekik.

(Hű, most visszanéztem, fél éve nem énblogoltam, bár azóta többször is nekiestem már, de sose jött össze. Van mit behozni.)

A gitárhősrajongásom szép lassan lecsengett arra, hogy remek partijáték — de annak még mindig kiváló –, az iPademet nagyon szeretem, valamint elfogyasztottam azóta még pár Kindlet, de arról már írtam. Most van egy 1-esem és azzal remekül elvagyok, mikor éppen azon olvasok, de szegény osztozik rajtam, mert sokszor úgy jön ki, hogy a tableten vagy a telefonom olvasok, vagy horrible dictu papírkönyvet, mint például most is, konkrétan ezt. Amit egyébként majdnem megvettem, de aztán úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen kérhetném ezt szüleimtől karácsonyra, erre apám közölte velem kb. aznap a könyv említésére a telefonba, hogy nehogy megvegyem, mert azt kapom tőlük karácsonyra. Lassan befejezem, iszonyat jó, van mit megrágni rajta. Ez az a könyv, aminek a végigolvasás után újra nekiesek és jól kiegyzetelem.

Kávézóügyileg az utóbbi pár hónapban a Massolitba járok — bár ugye lehet, hogy már nem sokáig –, nagyon remek hely, egyben angol nyelvű antikvárium is. Irónikus módon kávézó létükre pont a kávéjukkal nem békültem ki teljesen a mai napig, de ettől függetlenül nagyon szeretem és ajánlom őket, nagyon kellemes hely. Meg néha a Széna téri Starbucksba, mikor lusta vagyok. És ott még a kávét is szeretem, bár borsosabban is van árazva.

Apropó kávé, karácsonyra kaptam Kelttől egy kétszemélyes kotyogóst, ami azt jelenti hogy az abban lefőtt kávé megfelel pont a reggel számomra szükséges majdnem duplaeszpresszónak, szóval jelentős szintlépés ez kávéfronton is.

Apropó karácsony, kaptam továbbá s többek között még két könyvet Balázstól és Viától, egy remek “No spoilers, sweetie!” pólót és mindenféle finom teát Julistól és Ilditől, minden és egyéb fentebb említett ajándékot ezúton és ismételten is köszönöm mindenkinek.

A lelkemről nem tudom mit mondjak, nem ok nélkül olvasom a fentebb linkelt könyvet, leginkább minden összevissza van, de mintha elkezdődött volna valamiféle rendeződési folyamat, ami biztosan nem lesz rövid. Az utóbbi hónapokban elég kevés munkám volt, és azt például nem visel(t)em jól, meg azt se, mikor nem tudok olyan crushokon túllépni, amiken már jó régóta kellett volna, meg még pársok dolog amiről hosszasan tudok rinyálni, de itt most nem fogom megtenni, valamint az amúgy se vezet pl. sehova, inkább dolgozok ezek megoldásain.

Apropó, azért helyenként nem unatkoztam: bár már egy korábbi blogposztban írtam, de kaptam olyan megjegyzést hogy nem elég explicite. Szóval október közepe óta a Rukkola.hu csapatát is erősítem, mint, nos, leginkább programozó-rendszergazda-mindenes (tegye fel a kezét aki meglepődött!). Az első pár hétben az oldal sebességén dolgoztam elég sokat, aztán mindenféle rendszergazdai dolgokat csináltam meg, mostanában meg bugfixelgetek, és egyéb háttérfeladatokat látok el, tegnap például behoztunk fél évnyi elmaradást dolgok frissítésében ami nagyobb meló, mint azt az ember elsőre gondolná. Remek tapasztalatszerzés ez, tanultam egy csomó új dolgot, alkalmam nyílt dolgozni egy igazi nagy Rails programon, szóval élvezem nagyon. Közben pedig volt egy könyvfieszta is, ahol kint voltunk, és helyenként én is kimentem ott kicsit besegíteni meg lógni az addig többnyire csak az interneten megismert szerkesztőtársakkal, és így egy újabb adag remek emberrel ismerkedtem meg a valós életben is.

Zárójel: a rukkolánál mindenki választhat magának szabadon igazgatói titulust, így lettem én Chief Performance and Maintenance Officer.

Apropó apropó, túl sok bekezdést kezdtem ezzel a szóval.

Ja, és 2012 utolsó napjaiban pedig rákaptam én is kicsit megkésve a Left 4 Dead 2-re, szóval kinek van kedve zombikat gyakni este?

I went to see Wolf Children as part of the annual Anilogue festival yesterday. It looked mildly interesting, even though I’m not a huge fan of the whole antromorphic subgenre.

2 hours later I walked out of the movie theater blown away. I’m pretty sure this is the anime of 2012 for me, and it is definitely in one of my top 3 movies of this year.

The story: boy meets girl, boy turns out to be the last wolf-man–I’m not sure if the term ‘werewolf’ applies here–of its kind, boy marries girl and they have two children. Shortly after he dies, and this is where the main arc actually begins: the movie is about the mother moving to the countryside and raising the kids, and how the kids grow and slowly come to terms with their complex nature in different ways.

I don’t remember the last time I laughed and cried so much through a single movie; it is emotionally overwhelming, but in a great way: the movie has so much heart. And mind you, while it is sometimes way too easy to make me laugh, it’s much harder to actually make me cry during a movie, let alone several times. The director, Mamoru Hosoda blends comedy and drama in an almost supernatural way. Looking him up on Wikipedia I’ve found that his work also includes the 2006 anime movie Toki wo Kakeru Shoujo (The Girl Who Leapt Through Time), which was also awesome, but he definitely surpassed himself this time.

He is sometimes called the next Miyazaki, which may be true; that being said I’m not a huge Miyazaki fan, having seen many (but not all) of his works and left being pretty disappointed. Totoro and Nausicaa had their moments, but even those were only slightly above average. I have yet to see Sprited Away and Howl’s Moving Castle, though.

In any case, it was a great experience, and I highly recommend watching this whenever the DVDRIP comes out, although I think this is definitely something that is best watched in a movie theater.

Jason once told me that he thought my English writing skills were quite good. The jury is still out on that one, but I do enjoy practicing my English and that includes writing. I get less chance to actually speak it nowadays, unfortunatelly, and even less time doing it with native speakers; I did get the chance to present in it on budapest.js a short time ago, though, and I enjoyed it immensely.

By the way, I’m starting to enjoy public speaking more and more: I had a short, 10-minute session on memoQFest.hu about everything that can go wrong with a memoQ server, and it turned out pretty good.

In any case, right now I’m deliberating between opening a separate, English blog or just continue writing this one mixed-language. We’ll see.

Már sokadszorra futok neki az énblogolásnak, mert volna nagyonsokmindent, meg szeretnék is valahol, de arra jutottam hogy leginkább rinyálni tudnék ipari mennyiségben, és azt már most is épp eleget teszem épp elég embernek a környezetemben, és tudom valahol, hogy a dolgok valójában nem állnak olyan rosszul, mint aminek én éppen látom őket, sőt. És most be is fejezem gyorsan a posztot a saját érdekemben. *Publish*

Hát akkor folytassuk is az olvasónapló sorozatot, előszőr egy draftba ragadt poszttal, ami azért maradt ott, mert a Rádiumember csak mostanság lett újra elérhető, előtte le kellett vadászni az Átjáró Magazin 2003/5-ös számát a magyar internetről.

Michael A. Burnstein Kaddish for the Last Survivorja épphogycsak scifi novellája az utolsó holokauszt-túlélőről. Bár olvasása után hajlottam arra, hogy tetszik, így visszagondolva fájdalmasan giccses, főleg a befejezés.

Juhász “Brainoiz” Viktor A Rádiumember magányossága c. novellája egészen jó, a harmincas évek steampunk magyarországán játszódó képregényvilág. Az iromány később egyébként könyvet is ihletett, azt még nem olvastam. Elolvasható az SFmag “10” c. antológiájában.

A Csodaidők családregény-tetralógia scifinek álcázva, nem mintha ezzel bármi baj lenne. Hívhatnánk space operának is, de ahhoz nem elég hangsúlyos a space, szóval maradjunk a fenti definíciónál. Bevallom, elakadtam valahol a második könyv egyharmadánál valamiért, de mindenképpen vissza kell, hogy menjek bepótolni, mert nagyon remek. A szerző azóta elindította az Időcsodák sorozatot, ami a Csodaidők alternatív valósága. Ez utóbbi teljes egészében el (lesz) olvasható ekönyvben ingyen, mint ahogy a Csodaidők első könyve is; ez igen dicséretes, bár fájlalom, hogy a többi részt nem tudom még csak megvenni se ebben a formátumban. Mindenesetre érdemes bepróbálni.