Drágulnak az üres adathordozók, így például az USB-portok és a pendrive-ok április 15-től, illetve azok a mobiltelefonok, amelyek kapacitása meghaladja a 64 megabitet, eddig az időpontig kell ugyanis a kereskedőknek hologramos címkével ellátni ezeket az eszközöket. […] Az Artisjus honlapján részletesen ismertetett adatok [1] szerint a pendrive-ok díja egy gigabitig nettó 100 forint, ám egy 32 gigabitesé már eléri a 2400 forintot.

Az MTI újra bebizonyította, hogy mindig van lejjebb. Köszönjük.

Update: indexen javították, de itt a teljes szöveg, mert a FigyelőNet még nem:

Breaking(-ish): A LacKac-fele bibliaolvasoba bekerult az ujforditas! Hasznaljatok, mert jo.

…főleg hogy most ment le ez a szám úgy tizedszerre és még mindig megunhatatlan.

(via @kelt from Turulcsirip)

Ha nem ez a vilag legjobb hallelujázása, akkor nem tudom mi az.

01-alleluia

A legjobb feldolgozás.

Az mégsem politikai identitás, hogy a csatornában én vagyok a legkeményebb szardarab.

Nagyon buták.

(Ja, és Andrei bácsi már több, mint egy hete megmondta, hogy Bajnai lesz.)

Az az igazság, hogy ezt másodszorra írom meg. Elsõre ugyanis — hibásan — egy hallgatás után erõs közepesnek ítéltem a CD-t, azonban újra berakva a lemezt erõsen megváltozott a véleményem: a csapat ismét nagyot alkotott. Az elsõ, kicsit talán “nyers” (de még úgy is kiváló), és egy valamivel erõsebb, kiforrottabb második lemez után egy nagyon jól összerakott harmadik érkezett. Nincs talán rajta annyi, önmagában kiemelkedõ dal, mint az az elõzõ CD-ken volt, van viszont egy azoknál zeneileg sokkal kevésbé hullámzó, igazán kiforrott összeállítás, amelyet simán lehet órákig hallgatni, mert egyszerûen jó, és valahogy hihetetlenül megnyugtató. Itt is egy dal a CD-rõl.

Ezt a zenét Kelt adta nemrég, hogy ha már guilty pleasure-ökrõl volt szó… bár ez is eléggé határeset. Elektrós pop, nagyon bejövõs nõi vokálokkal, kicsit olyan, mint egy kevésbé elvontabb Björk, egy kis Frou Frou-val vegyítve, hozzátéve egy kis (anti)folkot, mindezt vegyítve indie hangzásvilággal. Vagy nem, majd eldöntitek, a lényeg, hogy nagyon kellemes zenekarról és CD-rõl van szó, a sokszor hallgatható fajtából.

A csapat új felállásának elsõ élõ CD-je ez, és számomra egyáltalán nem okozott csalódást. Tény, hogy Anette nem egy Tarja, de szerintem meglepõen jól teljesít, az új dalok, bár szintén elütnek az elõzõektõl, jóra sikerültek, ez az élõ CD pedig nálam simán egy szinten van a Dark Passion Play-yel, a The Poet and the Pendulum pedig szerintem határozottan jobb élõben. És most jöjjön egy kis Amaranth.

Akkor most “zenekritikust” (értsd: pár sorban írok azokról a zenékrõl amiket mostanában hallgatok) fogunk játszani egy ideig, kezdjük is a PSB-vel — igen, belelóg a lóláb a guilty pleasure területére, dehát ez van, majd egyszer írok azokról a zenékrõl is amikrõl most nem vagyok hajlandó, mert azokhoz képest a Pet Shop Boys kész komolyzene, na. Szóval jó sok ideje nyomják már az angol fiúk a szinti- és a popot, de még mindig futja kellemes zenékre – a Yes nagyon pop, de érzõdik még a 80-as évek, a szinti: egy letûnõ kor, egy csúcson már talán túljutott zenekar lemeze, de ez nem változtat a tényeken — egyszer-kétszer érdemes még hallgatni. A Beautiful People és a Pandemonium a két fénypont, ebbõl az egyik itt is van rögtön.

Update: egyik kedvenc zeneblogunk, a B-oldal is írt róluk az új lemez kapcsán.