I arrived to Kyiv Zhulyany just before 3pm, local time (we are in GMT+2 territory here). I was a bit worried about all the border control things, with leaving the EU and whatnot, but they just looked at my passport, put a stamp in it, looked at my suitcase with the X-Ray machine and I was out of the airport.

Alex and Artem greeted me and picked me up, then we drove to Artem’s place where I will be staying for most of the time. Took a bunch of pictures on the way there. Kiev looks like the pictures you would have seen from the 80’s USSR, but with shopping malls and McDonalds restaurants and modern cars.

Yes, nobody uses their seatbelt and everyone drives a bit crazy, we observed a police car do a u-turn in the middle of a 6-lane road, it was quite something, I kind of admire how they pulled that one off, at the same time I would not want to drive around here.

Ukraine has very little 3G coverage; at the same time, public Wi-Fi is very common and right now, at home, I am sitting at a symmetrical 100mbit connection. I do have to say the EDGE connection is very stable; yes, it is slow, but in Hungary or Sweden, dropping back to 2G renders my iPhone unusable; here, it does not.

After we got home, and sorted out the important things (wi-fi password, food; in this order), we went back to the city to see Maidan and the things around there.

We took a bus first, which are like Hungarian buses but much more crowded and you better put everything in your coat’s inner pocket if you don’t want to get pick-pocketed. The ticket inspector walks around, with a thick pile of cash in her hand (which is deceiving, given how much the Hrivnya is worth), you give her some cash, she gives you your tickets.

For the underground, which are the exact same models you can see in Hungary, you use tokens you buy for 2UAH, they are rather cute, like they would be from a board game or something.

The metro station at Maidan is really deep; the escalator takes several minutes, and according to the internet, this is not the deepest one, because there is one that is 107 meters from the surface.

Then you walk down the road towards Maidan, and you hear the stories of last year, they show you where the snipers were, you see all the memorials and pictures of those who died and your heart breaks.

We walked around in a somewhat humid -8, which means, that right now everything in my body still hurts. The climate in general is very different, my blood pressure is through the roof since I have arrived, hopefully I will accommodate in a day or two. Actually, while some of it is true, the explanation is a bit more simple: I have the flu which I caught back in Hungary. I had a temperature of 39,3 degrees yesterday, much better now that I drank some Coldrex.

We saw the bridge where couples usually propose, and of course, as customary, all the locks there; we’ve seen Kiev in the night from a nice look-out place.

On the way back they were selling toilet paper with Putin’s face. I need to get some of that. And of course, before we headed home, we stopped at a McDonalds to rest and warm up a bit.

As for day 2, I spent the time home being sick and being appalled how terrible I am at blogging in English.

Oh, by the way, the food is awesome. More about it in a later post. I have a lot more to write but I should really press the “Publish” button already.

I took a lot of pictures which you can find here and here.

This seems like a good time to resurrect my blog, this time in English. Let’s start with a song and a screenshot.

Három éve a céges karácsonyos kórusozás kapcsán rákattantam erre a dalra. Azóta sok centit haladt a gleccser a norvég fjordokon, és idén Luca napján (Dec 13), az itt hagyományos koncerten megint elhangzott, fel is vettem videóra. Az első pár másodperc sajnos lemaradt, illetve az utolsó sorból videóztam ISO25600-zzal a szenzor számára siralmas fényviszonyok között, kézből a 6D-vel. Ennek ellenére nyomokban látszanak rajta embere, és a lényeg, a hang teljesen okés lett:

Aztán elkezdtem nézegetni a verziókat a Spotifyon, és belebotlottam az Erasure-féle, egyébként is remek verzió Dave Audé Extended Club Mixébe. Nem kell félni, nem fog fájni, mert iszonyat jó:

Sesam összerakott egy igen jó norvégzenés playlistet, hallgassátok. Nekem külön móka hallgatni a svédemmel.

Mit lehet írni egy olyan zenekarról, akik simán írnak egy olyan dalt, aminek az a címe, hogy Sång om ingenting (Dal a semmiről), és tényleg nem szól semmiről? Leginkább azt, hogy ez kiváló Eurodance, ahol a dalszöveg gyakorlatilag tényleg semmit se számít. És akkor nem a legjobb dalt emeltem ki, mert például a La Perla meg az Unbeleivable jobb. A Kobojsarna 2003-ban alakult Malmőben, szóval még csak nem is kilencvenes évek, ez az igazi bátorság. Playlist alább.

Egy. A laptopomat (Macbook Pro 13″, 2011 eleje) közel három éve véreztetem ki lassan, izé, akarom mondani, használom, aszondja, már a negyedik töltőt fogyasztja, volt egy teljes topcase-csere, az egyik USB port soha nem volt százas, tavaly ősszel pedig egy elegáns mozdulattal kinyírtam a billentyűzetét két deci teával. Akkor már úgy voltam vele, hogy erre a gépre nem akarok költeni, szereztem hozzá egy egy BT-s Apple billentyűzetet, méretre tökéletesen illeszkedik, azt cipeltem a laptoppal együtt nap mint nap, nem volt túl kényelmes, de működött. Aztán pár hete Stockholmban voltam egy hétvégét barátokkal, ahol egy fél üveg mangós Snapple ömlött a gépre egy félresikerült mozdulattól. Meglepő módon még ezt is túlélte, bár azóta a külső billentyűzet eléggé, ööö, ragad.

Ezzel párhuzamosan az utóbbi időben mániám lett az, hogy szeretnék mindenből kisebbet és könnyebbet. Az az irdatlan mennyiségű cucc, amit nap mint nap magammal cipelek az óriási M-es Bagaboo táskámban, az talán kicsit túlzásnak érződik, szóval rákattantam arra, hogy kisebb gép, kisebb táska, kisebb minden.

Ennek első lépéseként megbotlottam és ráestem véletlenül a használtpiacon egy pofátlanul olcsó, alig használt, legújabb generációs 11″-es Macbook Airre. Azt még nem döntöttem el, nem-e túl kicsi ennek a kijelzője, ami viszont tény, hogy van egy gépem, ami ugyanolyan gyors, mint az előző, ellenben a súlya közel harmadannyi, valamint megadja a netbook-élményt, a lassúság nélkül.

Kettő. Szereztem új táskát is, a Fjällräven Foldsack No. 3-jába ruháztam be, amibe kis mérete ellenére belefér a laptop, a 6D meg a 85 mm-es objektív (külön), egy Kindle megy apró biszbaszok, szóval eddig meg vagyok elégedve. Még csak két napja van meg, mondjuk, meglátjuk a munkában hogy fog szolgálni.

Három. Lecsaptam a használtpiacon pár hete egy szintén jó árú 4G-s retinás iPad minire is, azzal, hogy egyrészt megnézzem, van-e szükségem tabletre, másrészt lehet-e használni amolyan túlméretezett ájfónként, mert a telefonomat olyan intenzíven használom, hogy akkor akár válthatnék valamire, aminek sokkal tovább bírja az akksija, és lehet rajta kényelmesebben olvasni is.

A válasz pedig az, hogy nem, igazából nincs szükségem tabletre (tegye fel a kezét, aki meglepődött). Túlméretezett ájfónként lehetne használni, de valahogy mindig a telefonom után nyúltam mégiscsak, jobban kézreáll, megszokás, mittudomén. Az az eszköz számomra, ami a “ritkán hasznos, de akkor nagyon” kategóriába esik, ellenben ez kicsit kevés ahhoz, hogy megindokoljam az árát, túl is adtam rajta pár napja.

Vettem viszont egy Mophie Juice Pack Plust, amitől az ájfónom sokkal nagyobb lesz, viszont kétszer addig bírja az akksija. Olvasni meg ott a Kindle 1, ami még mindig tökéletesen műkődik.

Négy. Beleszerettem egy napszemüvegbe tegnap, aminek az lett az eredménye, hogy még aznap megrendeltem az internetről, és ha csak meg nem gondolom magam, szombaton megyek kontaktlencsét csináltatni, már ha sikerül olyat találni, ami nem szárítja ki mégjobban a már amúgy is száraz szemeimet.

Most épp ezek vannak.

A Reader lecsapja a megosztásokat. Hivemined remények. Linkblogok indulnak. Megszületik a Sharewood. Bezár a Reader. Bezár a Posterous, és amúgy is megyünk Newsblurre. Bezár a Sharewood.

Valamiért tökre az volt a fejemben, hogy a Sharewoodot tavaly januárban csináltam meg, közben a frászt, természetesen több, mint két éve volt, pár hónappal azután, hogy a Reader legyilkolta a megosztásokat.

Nem fogok most hosszas nosztalgiás összefoglalóposztot írni, azok ott vannak a fenti linkeken, ahogy az is, miért zárom be. A jövő nem tudom mit hoz, én továbbra is használom a Newsblurt és osztok meg dolgokat, nekem ez működik, meg úgy tűnik, még pár embernek szintén. Ha érdekel, olvasd.

Illetve itt és mégegyszer köszi mindenkinek a bátorítást, részvételt, mindent.

When Did Girls Start Wearing Pink? Spoilerezek, nem olyan régóta rózsaszín a lányok színe.

My 6,128 Favorite Books. Egy remek cikk nagyon sok elolvasott könyvről.

Love on the March. A melegjogok története Amerikában, egészen 2012 Novemberéig, hasznos olvasmány. Azóta eltelt viszont másfél év, már nincs DOMA például, meg sok egyéb dolog is történt.

(Ezt a posztot több hónapja írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Az internet azóta remekül megy.)

Első nap

Este elfogy az internet. Tudtuk, hogy ez a pillanat el fog jönni valamikor, amikor az albiba beköltöztünk, volt a falban internet, még az előző lakóktól. A főbérlő mondott valamit, hogy valami hűségszerződés és akármi, ha akarjuk beszéljük le a dolgot az illetékesekkel, ebből végül nem lett semmi, ők se eröltették a dolgot. Úgy voltunk vele, hogy egyszercsak elfogy majd az ingyen internet, felhívjuk a szolgáltatót, tíz perc az egész, és onnantól meg persze fizetünk érte, de nem vészes a dolog (havi 250 SEK, ezért jár havi 100 körüli megabit és nulla korlátozás).

Fiatalság, bolondság.

Szóval felhívom a szolgáltatót (Bredbandsbolaget, szó szerint: szélessáv cég), jónapot kívánok, internetet szeretnék rendelni. Minden simán megy egészen addig, amikoris megpróbálnak credit checket futtatni a szeményi számomon, ez kicsit hasonlít az amcsi credit score-ra. Gondolom semmi gond, az égvilágon semmi kölcsönt nem vettem még fel itten. A vonal másik végén lévő csaj (egyes számú, lesz még pár szereplő!)megkérdezi, hogy volt-e már adóbevallásom Svédországban? Hát, ööö, nem, azt majd idén fogok. Hát, az baj, mert így a rendszer nem hagy jóvá, valami a credittel. De semmi gond! Bár hétvégén nem dolgoznak a pénzügyesek, hétfőn majd visszahív valaki (nem), és kézzel leellenőrzik, van-e jövedelmem (van) és akkor minden oké.

Harmadik nap

Hétfő estefele, senki nem hívott, akkor telefonáljunk. Hétfő reggel kellett volna, de utólag könnyű okosnak lenni. A vonal másik végén lévő csóka (kettes számú) azt mondja, hogy nem, nem, amit szombaton mondtak, az tökhülyeség, ilyet ők nem tudnak, hívjam én fel a behajtásokért (!) felelős céget és rajtuk verjem le azt, hogy a credit check rendszer ne utasítson vissza. Két ellentétes infó két embertől, kérjük ki egy harmadik véleményét! Telefon lerak, azonnal újratárcsáz, imádkozik hogy egy más emberhez kerüljek. Hármas számú emberünk azt mondja, hogy igen, persze, el lehet ezt intézni, telefonáljak holnap reggel.

Negyedik nap

Kedd. Telefonálok délután, négyes számú ember azt mondja, hogy küldjem el erre és erre az email címre a munkaszerződésem meg a telefonszámom, ő majd intézkedik és visszahív (nem) amint megvan. Elküldöm neki, várok (öreg hiba).

Ötödik nap

Szerda. Délután kezdek türelmetlen lenni, telefonálok, és addig verem a virtuális asztalt amíg el nem jutok legalább odáig, hogy a telefonon lévő ötös számú ember beszél (?) a négyes számú emberemmel aki megerősíti, hogy hív, amint megvan.

Hatodik nap

Csütörtök. Ugye senki se lepődik meg, hogy még mindig semmi hír? Telefonálok megint, hatos számú emberünknek előadom a sztorim (sokadszorra), átkapcsol a saleshez ahol hetes számú emberünk felajánlja majd ő elintézi ezt az egészet, megadja a saját email címét… nem inkább adjam meg a sajátom… nem, itt van nyitva egy emailkliens, küldöm azonnal, mondd csak szépen. Munkaszerződés megint elküldve, megigérí hív aznap este vagy legkésőbb másnap reggel.

Hetedik nap

Péntek. 11 körül szól egy kollégám, hogy amúgy reggel hívta a céget valaki valamelik creditcégtől, oké, végre, haladunk. A várt telefonhívás azonban csak nem jön, délután háromkor újra telefonálok. Nyolcas számú emberünk közli velem, hogy hetes számú emberem ma betegszabadságon van, és hát csak az ő számítógépén van meg a jóváhagyásom. Aha persze, ilyen nincs, csak van valaki, aki valahogy meg tudja szerezni a dolgot. Fél perccel később azt mondja a csaj, idézem, “I pressed some buttons on my computers and now you are approved!” (“Megnyomtam pár gombot a számítógépen, és mostmár jóvá vagy hagyva!”). Ezen a ponton már nem érdekel, hogy csinálta, tíz perc alatt letolom a szerződéskötést, és van újra internetem.

A tanulság kábé az, hogy az internetszolgáltatók mindenhol internetszolgáltatók, sose higgyük el, ha valaki azt mondja, hogy visszahív, és ne hagyjuk magunkat lerázni.

(Ezt a posztot több hónapja írtam eredetileg, elkezdem kitakarítani a draft mappámat a cult of done jegyében. Időm azóta is sokkal kevesebb van, de már kevésbé bánom, mert az idő alapvetően hasznos dolgokkal telik.)

Szeretnék itt és most ujjal mutogatva kiröhögni korábbi énmagamat, aki az elmúlt években arra panaszkodott néha, hogy nincs elég ideje dolgokra, mert az az ember nem tudott semmit arról, amikor az embernek hirtelen tényleg elkezd sok dolga és kevés ideje lenni. Aztán lehet, hogy évek múlva a mostani időszakra fogok ugyanígy visszanézni…