Bármikor beismerem hogy ez egy semmilyen dal, viszont a refrén kegyetlen jó, ami meg persze Daft Punk. Ez ment körbekörbe, mikor reggel hosszú hónapok után újra biciklivel mentem dolgozni. Meg most is.

Youtube mert van, akinek a Spotify nem megy:

Az úgy volt hogy az ájfónom kamerája elkezdett cefetül porosodni belülről. Aztán egyszer csak elegem lett a dologból, és úgy döntöttem, beadom szervízbe. A dolog ezen része amúgy remekül sikerült, 2 nap alatt kaptam egy vadiújat, nem panaszkodhatok.

Viszont erre a két napra kellett valami telefon, és szerencsére nem nagyon kellett használnom a hivatalos, Android 2.3-at futtató lowend többéves Samsung cserekészüléket, mert a főnököm kapott az alkalmon, és rámsózott egy Lumia 920-at addig is, hátha kicsit közelebb kerülök a sötét oldalhoz, merthogy ő nagyon szereti a vindóztelefont. Szóval belőttem az accountokat, felraktam a szükséges appokat, már ami volt rá, persze, és elkezdtem használni.

Kezdjük a hardverrel, mert az a jobbik része. Igen, műanyag, de abból a legjobb fajta, iszonyat jól néz ki, remek a fogása. A kijelző gyönyörű, bár az enyémnek kicsit sárgás volt a teteje, de nem zavaró. Az akksi bírja a gyűrődést, érzésre kicsit jobban, mint az ájfónom — bár nem is fut annyi minden rajta –, persze csodákat nem várhat tőle az ember. A kamera igen jó, minőségben többnyire megállja a helyet az ájfón mellett, sőt, a színek speciel élethűbbek összességében rajta.

De csapjunk bele az elsővilágbeli problémákba.

A szoftver. Hát izé. Maga a rendszer, önmagában, alapvetően nem rossz, bár így több évvel az első verzió után is vannak még hatalmas lukak benne (nincs notification center, egy, azaz egy, mondom egy! master hangerő van csengőhangra, zenére és értesítésekre egyszerre!), szépen néz ki, kicsit sok az animáció mondjuk, valamint az órásbetűk helyenként a használhatóság rovására megy erősen. A különböző appok által testreszabható lockscreenek egész jók, én beraktam az időjárást. A Nokiás extrák tulajdonképp ügyesek, a Glance meg a duplatappel felébresztés hatalmas gimmick, de tetszik.

Aztán az ember elkezd telepíteni appokat. A Nokiásokra igazából nem lehet panasz, bár a legtöbb appjukból a konkurensét szeretem jobban (pl. Google Maps). Jönnek aztán az igazán mainstream, Microsoft által gyártott firstparty cuccok (pl. Facebook app), ott már elkezd az ember szája görbülni, merthogy már a fészbúk is suta, lassú, helyenként bugzik és kényelmetlen. Ne álljunk meg, következik az igazi feketeleves, a thirdparty appok, még mindig a népszerűbbeknél maradva, a Spotify zenét ugyan tud lejátszani de a szolgáltatások fele sincs benne jelenleg és az UI kényelmetlen, a Kindle app az égvilágon semmit nem tud egy betűtípuson és olvasáson kívül (még highlightokat se tud csinálni), Twitter működik többnyire de szintén kissé suta, a YouVersion biblia UX rémálom, Dropbox app, az vajon mi, Evernote app is csak az alapokat tudja, a bankomnak nincs appja, Hangouts nincs, YNAB nincs, Instagram app amolyan MVP szinten elketyeg, de problémái vannak a Unicode kezelésével, folytassam? Siralomvölgy.

Mégmielőtt valaki bekommentelné, tudom, hogy helyenként nemhivatalos app a fentebb említett cuccokra, de hát izé, nem kéne erre szükség legyen. És tudom, hogy ez kicsit ilyen catch 22, nem csinálnak a cégek vindóztelefonos appokat mert kevés a júzer, és kevés a júzer mert nincsenek appok.

A telefon amúgy egyelőre nálam maradt, szóval fogok még vele játszani, meg kártyafüggetlen, szóval tudom használni ha utazok valahova (az ájfón október végéig a helyi szolgáltatóhoz van függve).

Valaki hozzon ki egy Androidot az ájfón hardverével, azonnal viszem. De ez egy másik poszt lenne már.

(egyszer kell irnom hosszasabban is egy erzelgos bejegyzest arrol, mennyi remek embert ismertem meg a twitternek koszohetoen, tobbek kozt a mostani legjobb barataimat)
20000 tweettel ezelőtt

A jó közösségi szolgáltatás az, ami előbb-utóbb egy jó, valós életbeli sörözésbe torkol.
Kelt tizedik törvénye

Kettőezernyolc. Ekkor már lassan egy éve, az érettségi óta teljes munkaidőben dolgoztam, a szociális életem azonban az iskolával együtt ért véget, leginkább a munkámnak éltem, amit amúgy tökre élveztem. Még valamikor 2007-ben regisztráltam a Twitterre, de nem használtam semmire. Már magam se tudom miért, de 2008 április 23-án, egy átéjszakázott nap után, amikoris egy haldokló fájlszervert próbáltam menteni, mikroblogoltam egy ilyet:

Installing Ubuntu on a 1 GB hard drive.

<p>
  &mdash; Kosuke Tamashiro (@KTamas) <a href="https://twitter.com/KTamas/statuses/794875269">April 23, 2008</a>
</p>

Angolul kezdtem, híres embereket követtem a webszcénából, nem tudtam igazából, hogy mi lesz ebből. Két nappal később aztán posztoltam valamit random programozósat amire pár perccel később válaszólt Szalóki Robi. Én leginkább csak bámultam a képernyőt, hogy kicsoda és honnan jött, és egyáltalán hogyan talált meg? Hamar kiderült, hogy van ez a Turulcsirip (RIP) nevű dolog, ahol hála a barátkozós módnak hamar új internetes barátokra tettem szert. Sőt, akkor még nem volt annyira aktív rendszer, én nagyon sokáig abban a módban toltam, ami az összes tweetet mutatta, és ha valaki nem érdekelt, elrejtettem. Egy ponton azt hiszem, én tartottam a rekordot (vagy a második helyet?) a Turulcsirip adatbázisában valami 600 körüli elrejtéssel, akkor kértem egy amnesztiát Benedektől és elkezdtem kicsit ésszerűbben használni a rendszert. Évekig kint volt a CsiripRóka a Firefoxom oldalsávjában, a napi meló mellett ott pörögtek a tweetek.

2008 nyarán itt volt Balmer, ősszel pedig talán a 2. Ruby Meetupon találkoztam előbb Kelttel és Gazzsal, ismerkedtem össze Lackaccal, majd nem sokkal azután elkezdtem a New Tech Meetupra járni, one thing led to another és egyszer csak arra eszméltem hogy vannak új barátaim és szociális életem.

(Zárójel zárójele, az külön sztori, hogy ismerkedett meg a hugom a leendő férjével egy fórumon, ahol én is hosszú évekig aktív voltam. De az igazából nem az én sztorim.)

És akkor most itt vagyok, majd’ hat évvel és 50000 tweettel később, több, mint egy éve már Svédországban, meg is látszik, az utolsó 5000 tweetem sokkal lassabban jött össze. Sokminden változott, de a barátok még megvannak, még ha jelenleg párezer kilométerrel arrébb is élek.

A Twitter pedig… él és virul, sokat változott az elmúlt hat évben, már nem olvasom olyan függőként, mint régen, de azért továbbra is aktív része az életemnek. Szóval van esély arra, hogy találkozunk 55000-nél.

(45000. 40000. 35000. 30000. 25000.)

Még pár hónapja láttam, hogy az Adobe havi tíz dollárért ad Photoshopot meg Lightroomot — azoknak, akik egyszer már megvásároltak legalább egy CS3-at. Kár, gondoltam, mert ennyi pénzért azonnal előfizettem volna, pláne, hogy gyakorlatilag csak ezt a két Adobe szoftvert használom. De ha nem kérik a pénzem, hát nem.

Ma valamiért ismét felmentem az adobe.com-ra, ahol nagyban hirdették, hogy mostmár, korlátozott akció keretében, mindenki megveheti a fenti kombinációt. Persze rájön a dologra a nemvagyamerikában adó meg az áfa, de még így 105 SEK, kábé 3600 HUF a végösszeg itt Svédben (Magyarországon pedig 12,29 EUR), amivel semmi problémám sincs, úgyhogy azonnal elő is fizettem a dolgokra.

Egy csomó más esetbe baromira zavarna havidíjat fizetni asztali szoftverért, de itt nagyon szivesen teszek kivételt, figyelembe véve, hogy egy új, dobozos Photoshop (még a CC-váltás előtt) emlékeim szerint többszáz rugó volt. A Lightroom árát még tavaly levitték tán 100 USD közelébe, szóval az még oké, de néha kell fotosopolni is dolgokat.

(A posztot az Adobe sajnos nem szponzorálta.)

Még a Guitar Hero akármennyiben szerettem meg ezt a dalt, aztán most újra előkerült, és most emiatt megint nagyon hiányzik a gitárhősözés.

Apropó napiloop, az megvan hogy a Spotifyba végre raktak Repeat One-t? A mobilkliensbe még nem sajnos, de ha ott is lesz akkor végre kidobhatom az egydalos playlistjeimet.

Közben meg szól a The Script.

Tegnap néztem meg a tévében a Twin Sisters című dokumentumfilmet, amire még a helyi filmfesztivál programja között figyeltem fel. Egy születésükkor kettészakított-örökbefogadott ikerpárról szól, akiknek a szüleik azonban egy véletlen (?) során találkoztak az árvaházban, és feltűnt nekik, hogy hát a két gyerek kissé hasonlít. Aztán mindenki hazavitte a sajátját, de tartották a kapcsolatot, hat hónappal később egy DNS teszt megerősítette, hogy tényleg ikrek. Ezek után követjük végig azt, hogy nő fel a két gyerek két teljesen különböző környezetben (Sacramento, CA, USA, illetve Fresvik, Norvégia), valamint hogy veszik fel a kapcsolatot egymással, majd találkoznak újra hatévesen.

Zárójel, Norvégia egészen brutálisan szép, már így a képernyőn keresztül is, Muszáj lesz élőben megnézni.

Azonfelül, hogy egy remek dokumentumfilm, említést érdemel a tény, hogy a fentebb kikövetkeztethető okokból a filmben felváltva beszélnek norvégul és angolul, mindez pedig svédül van feliratozva. Az angol része sima a dolognak, sőt, ott még helyenként figyelek, hogy az angolt hogy fordították svédre. De amikor norvégul beszélnek, és próbálok odafigyelni a szövegre, mert érdekel a norvég, valamint vannak erős hasonlóságai a svéddel, ésmindeközben a svéd feliratot olvasva legózom össze, hogy mit is mondanak, nos, ott kezd az agyam túlterhelődni. Ennek ellenére egyszer sem éreztem azt, hogy most nem tudnám, miről van szó a filmben, szóval azt hiszem, haladok.

(Ha valakit érdekel, át tudom küldeni a filmet, sajnos csak a fenti — norvég+angol hang, svéd felirat — konstrukcióban.)

Asszem gazs dobta át az egyik dalukat a minap, most meg beraktam egy kicsit komolyan hallgatni őket, és azóta megy körbekörbe a Spotifyon a Top 10 számuk. Iszonyat jó.

De ha csak egyet kell ajánlani, az mindenképpen a Kemosabe:

Bár az elmúlt bő egy évben rajtam kívül már mindenki végigrajongta ezt a számot, én csak most kaptam rá igazán, mindenesetre jobb későn, mint soha, ugye.

Megvan több, mint egy hónapja a 6D, lőttem vele úgy ezer képet, kezd valami véleményem kialakulni róla.

Az első és a legfontosabb, hogy ez egy piszokjó vas. Még mindig nehezen lépek túl azon, hogy ha nem is simán, de mondjuk okosan jól lehet fotózni ISO12800-on, sőt, ISO25600-on is, elképesztő, ahogy a szenzortechnológia fejlődik. Ha már szenzor, az is durva, hogy (középen) tényleg képes autofókuszálni nevetséges fénykörülmények között is lazán, többnyire pontosan, sokszor nagyon hasznosan jön ez.

Még mindig a hardvernél maradva, az egyik kedvenc fícsöröm a Silent Shutter, ami hozzáad kb. 200ms laget minden képhez, cserébe a rekesz hangereje kábé a harmadára csökken, emberek fotózásánál nagyon gyakran bekapcsolom.

A különböző gombok elhelyezése logikus, ami jó, és nagyrészt kézre is áll, bár azért van még mit javítani az ergonómián. Az átlagnál valamivel nagyobb kezem van, de még így is kicsit kényelmetlen egy-két gomb elérése fotózás közben — de ezt túl lehet élni. A gép ilyenirányú achilles-sarka 8-irányú d-pad, ami nehezen reagál, jó erősen meg kell nyomni, meg lehet szokni, de remélem egy jövőbeli 6D Mark II-n valami jobb lesz.

Apropó vas, a 6D súlya 770 gramm, a most rajta lévő 40mm pancake még 130 gramm, ez tíz dekával a kiló alatt van, akárhonnan nézzük, full framehez ez kábé a legkönnyebb kombó jelenleg (már a DSLR kategóriában, ugye közben jött a Sony A7(r)), és amúgy tényleg. Persze, azért ez máshonnan nézve nehéz, szokni kell, de mostanra már alig veszem észre, a következő objektívvel mondjuk biztosan nehezebb lesz majd.

Ez amúgy az első digigépem, ahol kifejezetten késztetést éreztem, hogy oké, akkor most üljünk le, és legalább pörgessük át a használati útmutatót, hátha tanul belőle az ember valamit. Sikerült is, megtudtam például, hogy lehet a vízmértéket kijelezni a keresőben, ami egyrészt hasznos, másrészt pedig azt hiszem, ez életem legdrágább vízmértéke…

Szoktam ugye mondani, én alapvetően embereket fotózok, ez most azért kibővült az éjszakai fotózással, nem kevés részben pont amiatt, amikre képes vagyok már így, kézből fotózva is, töksötétetben. Kelleni fog persze komolyabb dolgokhoz egy állvány, de már most sikerült lőnöm pár képet az éjszakai városról. Amit, mint azt hamar megtanultam, csak teljesen manuál módba érdemes, az Auto ISO ha nem hagyom, felviszi olyan magasra a fényérzékenységet, amennyire csak bírja, és úgy általában a fotózás többi aspektusát se hagyja ilyenkor már a gépre az ember. Talán csak a fehéregyensúlyt, de azt amúgyis utólag, a Lightroomban.

A Lightroom kapcsán azt figyeltem meg, hogy egyrészt még mindig piszokjó, másrészt meg 20 megapixeles RAW-oknál még az én igen gyors gépemen is kegyetlen lassú, ezzel nem lehet mit tenni, már azon kívül, hogy hozzávág az ember idővel még hardvert a problémához.

Próbálkoztam amúgy időnként a gépből kijövő JPEG-ekkel dolgozni, Photoshopban, mert például magas ISO-n a gép jobban szűri a zajt sokszor, mint én, de nem áll kézre a dolog egyáltalán, azt hiszem, túlságosan megszoktam ehhez már a Lightroomot, és annak a logikáját. Ettől még hasznos, olyan dolgokhoz, amikor az ember, nos, lefotosopol dolgokat a képről, egy belelógó szívószálat, egy zavaró táskát a háttérben, ilyesmi.

És most vissza fotózni, illetve így, fizetésnap után, gondolkozni a következő objektíven… 50, vagy 85 lesz, hogy azon belül mi, meglátom. Tudom, hogy furcsa volna a 40 után az 50, ellenben sokat nyer az ember fényerőn, és sokszor flexibilisebbnek érzem, mint a 85-öt. Az még szintén eldöntendő, hogy az 50-ből melyiket, hajlok az 1.4-re, ellenben eddig kettőt próbáltam, egynek jó volt az autofókusza, a másik viszont egészen durván, megbízhatóan rontotta a fókuszt, szóval ebből csakis olyat, amit előtte ki tudok próbálni.

(Ez a poszt megvan vagy egy hete draftban, azóta elég határozottan a 85mm felé billen a mérce, olyannyira, hogy holnap megyek a szomszéd városba venni egyet.)

Az éjszakai városi fotózáshoz pedig majd valami 35 és/vagy azalatti fókusztávú objektívet. De nem sietek sehova, szépen, apránként.