Kedd reggel van, itt ülök a bőröndömmel egy Starbucksban, leginkább, mert itt van kávé is, internet is, meg jó helyen van most számomra. Nemsokára kitömegközlekedek Ferihegyre, ahonnan már csak egy köpés Göteborg.

A pénteki konferencia után voltam egy éjszakát Szentbékkálán, lógtam Gazs kanapéján, volt egy családi ebédem, tegnap pedig volt volt egy fantasztikus ebédem Gáborral, aki a mentorom lassam több, mint 8 (?) éve. Este pedig volt egy sörözésem, ami bár sajnos nem olyan lett, amilyennek szerettem volna, így is nagyon hasznos volt és jól esett.

Mondanám, hogy gyorsan eltelt ez a szűk két hét, de valójában nem, pont olyan hosszú volt, amennyi. A véleményem erről az útról egyelőre nem változott: bár megvoltak a negatív oldalai, nagyon hasznos volt sokféle szempontbol, és borzasztóan örülök, hogy találkozhattam-sörözhettem mindenkivel, akivel szerettem volna, ért egy csomó pozitív élmény, nagyon sokat kaptam emberektől, ezért mindenkinek végtelen hálás vagyok.

Őszintén nem tudom, mikor fogok megint újra Magyarországon járni, magamtól egyhamar nem hiszem, hogy visszalátogatnék, de ki tudja, mit fog hozni az élet. Amiben biztos vagyok, hogy Götebörgban egyelőre nagyon megtaláltam a helyem, és otthon érzem magam.

Még valószínű egyszer fogok írni a témáról, ha visszaértem, és kicsit leülepedett bennem már ott a dolog. Holnaptól újra munka, én pedig valószínűleg visszatérek a “régi” blogrendre.

It has come to my attention, hogy majdnem egy héttel el vagyok maradva a jelenhez képest és hát ez így nem állapot. Nem lesznek valószínű megszokott posztok erről a szűk két hétről, őszintén bevallom, nincs motivációm ezeknek a megírására, valamint ez kicsit más is.

Még most is processzálom, hogy milyen újra Magyarországon így három hónap után, még ha csak szűk két hétre is. Az első pár nap nem éreztem túl jól magam, azóta kicsit lecsengett a fordított kultúrsokk meg egyéb dolgok. Így egy hét után annyi mindenesetre biztos: ezek után méginkább meg fogom becsülni Svédországot, és továbbra se bántam meg, hogy elköltöztem.

Ettől függetlenül egyáltalán nem bánom ezt az időszakot se: az elmúlt héten egy csomó pozitív élményt szereztem a barátaimmal és/vagy a volt kollégáimmal. Lógtam az espell irodában, volt több jó, sőt, helyenként feledhetetlen sörözésem, vagy éppen ebédem. Megjártam a BUPAP-KÉK belső hétkerben lévő nagyon remek túráját, amit Kelt megírt, olvassátok el, nekem meg volt alkalmam fotózni alatta egy Canon 5D-vel (ráadásul manuálfókuszra kényszerítve), a képgaléria első három képét én csináltam. Pingpongoztam, voltam a Széchenyi fürdőben, ami, itt jegyezzük meg, lehet akármennyire turistás, még mindig iszonyat menő. Meglátogattam a volt főnökömet meg a végtelenül cuki, majd’ 14 hónapos gyerekét.

Voltam otthon is, nagyszülőknél is, ja, meg fogorvosnál, mert, nos, az itt kicsit olcsóbb, sikerült is kifognom egy nagyon rendeset, aki két alkalom alatt betömött három fogat nekem, amiért nagyon hálás vagyok.

Közben megérkeztek a kolléganők is kedd este, elkezdődtek a konferenciaprogramok, amiken pörögtem kedd este, meg csütörtökön egész nap, sikerült teljesítenem azt, amiért idejöttem, beszélgettem, networkingeltem egy csomó emberrel, és mindezt borzasztóan élveztem. A mai, pénteki nap már-már levezetőnek tűnik az előző napok után. A hétvégén megyek Szentbékkálára, hogy kicsit visszatérjek a nyaraláshoz, hétfőn még lesz egy ebédem meg egy sörözésem, kedden meg irány haza.

Mint azt fentebb is írtam, még mindig dolgozom fel ezt az egészet, nagyon furcsa élmény, de egy továbbra is biztos: hasznos.

Leszállt a gépem, bekapcsoltam a telefonom, és tárcsáztam édesapámat, hogy kicsit késni fogok a 8-as találkozónkról. Volna. Mert ekkor szembesültem azzal, hogy a roamingom, aminek elvben működnie kellett volna, a gyakorlatban nem teszi: a T közli velem, hogy a kimenő hívásokat letiltották, hívjam az ÜFSZ-t, SMS-t nem tudok küldeni, internet nuku.

Ez mindenesetre remek alkalmat biztosított arra, hogy megspóróljam a városba taxizást: ha már úgyse érek oda, akkor menjünk tömegközlekedéssel. Rezignáltam vettem tudomásul, hogy BKV bérletet nem lehet a reptéren venni (illetve de, délután fél 4-ig, köszi), szóval vettem egy jegyet, felszálltam egy 200E-re, majd megnéztem, ahogy az orrom előtt elmegy a vonat a Nyugati felé. A következő természetesen 30 percet késett, az utána következő már csak ötöt, szóval cca. 40 perc várakozás és húsz perc vonatozás után 9 körül beértem a városba.

Közben rájöttem a svéd szolgáltatóm által küldött svéd SMS-ből, hogy lehet mégis hívásokat kezdeményezni, úgyhogy csak sikerült elérnem már a vonaton édesapámat, akivel sajnos csak holnap este tudok találkozni, addig telefonom nincs, bár holnap szinte egész nap netközelben leszek.

Ekkor már kellően elegem volt a világból, szóval szerveztem egy gyors sörözést az estére, majd elindultam a Ganz felé, egészen a Margit híd budai hídfőjéig jutottam, amikor is elég rondán rámszakadt az ég. Ezután becsöngettem a semmiből az onnan nemmessze lakó barátokhoz, ahol megszárítkoztam kicsit, közben először lemondtam a sörözést, majd mikor kaptam egy SMS-t, hogy de ők már ott vannak és nagyon is elvannak, akkor úgy döntottem, hogy még egy elázás ide vagy oda már mindegy is, szóval felvettem a táskámat, majd konstatáltam, hogy nekem tulajdonképpen van benne egy esőkabátom.

(…)

Mert mikor leszálltam a repülőről és megcsapott az itteni 26 fok, akor az amúgy vízálló és kiszedhető bélésű kabátomat betűrtem a táskámba, és kb. elfeledkeztem a létezéséről.

Mindenesetre felvettem a kabátom, megtettem a maradék utat a Ganzba, majd megittam egy sört Gazzsal és Danival.

A hely 11-es zárása után pedig elballagtam a szállásomra, ahol bár megkűzdöttem a vízcsap kinyitásával, de sikerrel zárult a projekt, végül 1 körül teljesen kidőltem.

Eredetileg otthonról terveztem dolgozni a mai napon, de aztán rájöttem, hogy otthon, a laptopomról egyáltalán nem olyan kényelmes ez, mint bent, az asztali gépem előtt, két monitorral meg mindennel, szóval bevállaltam azt, hogy bemegyek a bőröndömmel az irodába, ledolgozom a napot, és onnan megyek a reptérre.

Reggel még bepakoltam az ilyenkor bepakolandó utolsó dolgokat a bőröndömbe (fogkefe, fogkrém etc.), aztán fogtam magamat, és kimentem a megszokott buszom elé, ami természetesen pont azon a napon késett 20 percet, úgyhogy villamos lett a dologból.

Az irodában sok érdekes dolog nem történt, bár egy apró bejelentés eléggé gyomronvágott, de bízok a legjobbakban.

Fél négykor beszálltam a taximba, kimentem a repülőtérre, ettem egy meglepő jó pizzát, amit megint a három kiló utólag applikált oregáno rontott el (note to self: mindig szólni, hogy nem kérek oregánót), felszálltam a gépre, és két órával késöbb már pesten voltam.

A nap jó kétharmada lustálkodással telt: otthon ültem, pihentem, sorozatokat néztem, és közben halasztgattam a bőröndöm bepakolását, amit végül estefele nagyrészt megcsináltam. Egészen meglepő módon még csak nem is lett tele.

A május 1 a városban amúgy elég nyugodt szokott lenni, leszámítva a tüntetéseket, ebből kettőhöz láttam plakátokat, a kommunisták tüntettek a gonosz kapitalisták ellen, illetve a feministák a béregyenlőségért, ez utóbbi speciel valóban egy értelmes ok.

Este elmentünk a házicsoporttal bowlingozni, ahol találkoztam az egyik lány amerikai barátjával, akivel azonnal összehaverkodtam, és onnantól kezdve egész este egymás szavába vágva beszélgettünk a legváltozatosabb témákról (haha) kezdve azzal, hogy miért rossz, hogy nem lehet egy olyan igazán jó hamburgert kapni a városban. (Remélem mindenki továbbra is értékeli a problémáimat.)

A bowling után bementünk a bevárosban egy kávézóba-kajáldába, ahol először balga módon kértem egy csirkés szendvicset, majd miután kihozták szembesültem azzal, hogy az egész nagyon szépen meg van kenve krémsajttal, amit egyébként nagyon szeretek, csak a laktózérzékeny gyomrom nem értékeli annyira.

Már-már elkönyveltem magamban, hogy akkor ezt buktam, de a társaságból mindenki azt mondta, hogy nyugodtan vigyem vissza és magyarázzam el a helyzetet, és valóban: simán kicserélték egy thai wokos tésztára, csak a különbözetet kellett kifizetnem, ami igen dicséretes.

Már csak kevesebb, mint 24 óra, és Pesten leszek.

Még vasárnap értesültem arról, hogy kedd este lesz a Valborgsmässoafton, angol nevén a Walpurgis Night, ami tavasz beköszöntésének az ünneplése errefele. A helyi zöldterületeken este vannak koncertek, kórusok, szép máglyák, amiket naplemente után meggyújtanak, és úgy általában egy családbarát ünneplősdi. Erre azonban nem sikerült eljutnom, mert a házicsoport legtöbb emberével elmentünk a Cortegenre.

Előtte azonban bementünk a Kosmos nevű kávézóba, ahol számomra is meglepő módon megettem az eddigi legjobb hamburgert a városban, megjegyeztem a helyet, ide még visszajövök.

A Cortegen a helyi Chalmers egyetem diákjainak nagyszabású felvonulása, ahol minden évben kábé 50-60 teherautót díszítenek fel, ahol a téma általában az adott év aktuális eseményei. Vannak ezenkívül még marching bandek, meg őrült házi készítésű motorhajtású járgányok is, szóval parádé az egész.

Az egész mindenképpen egy élmény, amit egyszer érdemes megnézni, azonban nagyjából az egyharmada után kezd az egész fájdalmasan unalmas és repetitív lenni, amikor az ember már a negyvenedik paródiát és a huszadik őrült járgányt látja, akkor már csak legyint. Bár az utóbbiakból voltak tényleg egészen kreatívak.

Elhúzódott mindenesetre az egész annyira, hogy utána a maradék társaság fáradtan elfogadta az egyik, átmenetileg itt dolgozó brit csaj meghívását a lakására, ami onnan nemmessze volt. Felmentünk, teát ittunk, jól éreztük magunkat, majd úgy fél 10 táján hazamentünk.

Ez egy furcsa hét lesz, ma meg holnap munka, de azért holnapeste már vannak események, aztán munkaszüneti nap, utána meg még egy szűk munkanap hogy aztán repüljek Pestre szűk két hétre.

A reggel mindenesetre a már megszokott Frukostklubbennel indult, a múlt héten tartott maradékok nap után ma mindenből vásárolnom kellett, sikerült ismételten teljesen megtölteni a Bagaboot, ami viszont továbbra tökéletesen végzi a feladatát.

(Annyit dicsérem ezen a blogon a bagaboot, hogy lassan meg kéne kérdeznem őket, nem akarnak-e hirdetni, vagy valami…)

Délután aztán elmentem átvenni a nemrég megrendelt másik kötött Mario Mushroomot, amit egy kolléganőnek vettem, akinek szintén nagyon megtetszett a dolog, és hogy spoilerezzek a keddi napomból, nagyon is örült neki.

Ja, és van a blognak új alcíme, amit Juditnak köszönhettek, aki ezeket a megfigyeléseket tette akkor, mikor arra terelődött a szó, hogy én miről és hogyan írok.

Mint az az előző héten meg lett beszélve, vasárnap rám hárult a feladat, hogy a gyülekezetben én vezessem a technikát az alkalom alatt. Az alapokat már a múlt héten elmagyarázták nekem — mit hol kell bekapcsolni, a keverőn mi hova van bekötve, milyen szoftverek használunk –, szóval mire megérkezett a hozzáírtő segítőtársam, addigra majdnem mindent bekapcsoltam, kivéve a fényeket, na meg hiányzott a jelszó a gyülekezeti géphez.

Bár összességében jól ment a dolog, kicsit meglepett, hogy mennyi dologra kell figyelni egyszerre: jól legyenek időzítve a dalok versszakai közötti váltások, mikor melyik mikrofont kapcsoljuk be, közben pedig elfelejtettem időben elindítani az igehirdetés felvételét, majd csak tíz perc után vettem észre hogy kicsit durván túl van vezérelve az egész.

Ennek ellenére nincs igazán miért panaszkodnom, az alkalom sikeresen lement, külön meg lettem dicsérve, hogy mennyire jól csináltam, és már be is kerültem a rotációba.

Aztán hazajöttem lustulni, megírni egy csomó blogposztot, este pedig vettem repjegyeket a szüleimnek, jönnek Göteborgba egy hétre hamarosan. Remek lesz.

Pénteken megvettük tehát a jegyeket, és minden adott volt egy remek Touré-Raichel koncerthez. Megérkeztünk időre, leültünk a helyünkre, majd megjelent a színpadon egy ember és közölte, hogy apróbb változtatások lesznek: úgyismint hiányzik a trió első fele, mert Vieux Farka Touré Malin ragadt, valami reptéri biztonsági probléma miatt. És hirtelen egy teljesen más koncerten találtuk magunkat.

Most jött ki Izraelben ugyanis az The Idan Raichel Project legújabb lemeze, a Quarter to Six, ami Európában ráadásul csak a nyáron fog: így Idan Raichel, a zenekar másik két tagjával (a gitáros-basszusgitáros, és az ütőhangszeres), egy laptoppal, egy igazi és egy elektromos zongorával felfegyverkezve egy egészen különleges koncertet adott a CD-n lévő számokból.

Tudni kell, hogy bár a dalokat ő írja, és ő adja hozzá a zongorakiséretet is általában, énekelni nem ő szokott, hanem a sok vendégzenész, akik részt vesznek a projektben. Most azonban úgy hallhattuk a lemezen lévő dalokat, ahogy íródtak: mikor még ő énekelt hozzá. Mindenemellett remek volt az ütőhangszeres afrikai csóka is, aki egészen rendkívüli dolgokat tudott csinálni két evőpálcikára hasonlító valamivel, meg egy félgömb alakú ütőhangszerrel. A fentebb említett laptop is fontos szerepet játszott: pár dal félplaybackkel ment le, a vokálok a laptopról jöttek, így halhattuk például a nemrég kiposztolt In Stiller Nachtot, Andreas Scholl előadásában. Még olyan elképesztő dolgok is belefértek, mikor egyszerre játszott a két zongorán, a kettő között ülve. A koncert végére nem is volt kérdés, hogy azonnal meg kell venni a lemezt, amit sikerült rögtön dedikálni is, sőt, még egy közös fotóra is futotta.

A lemez másnap reggel meghallgatva egyébként nem okozott csalódást: bár kicsit talán lassabb, melankólikusabb, mint az előzőek, van rajta jópár igen remek szám.

A mai napom jórésze tehát azzal telt, hogy lenyomtam a BBC2 négyrészes, varrós realityjének, a The Great British Sewing Bee-nek az első évadját, amit gazs sózott rám, és meglepő szinten élveztem.

A sorozat felépítése viszonylag egyszerű: nyolc versenyzővel indulnak, akiket fokozatosan ejtegetnek ki a részek alatt, az utolsó részre a nyolc emberből már csak három maradt. Magában a részben három ruhadarabot varrnak meg: egy alapdolgot minta alapján (“A” szoknya, ing, nadrág etc.), egyvalamit átalakítanak a saját kreativitásuk szerint, végül pedig jön a legnagyobb falat, amelyben egy komolyabb ruhadarabot kell modellre szabva elkészíteni. Ez utóbbi a Made to measure, magyarul a méret utáni szabóság.

A különböző ruhadarabok a sorozat folyamán folyamán fokozatosan nehezednek, a már fentebb említett egyszerű szoknyától a teljes esélyi ruháig. Ami szintén el lett találva, azok a versenyzők: kellően diverz a felállás, van a hetvenőt éves vérprofi nagymamától kezdve a steampunk ruhákat varró férfiemberig mindenki. A kétszemélyes zsűri (May Martin és Patrick Grant) pedig szintén el lett találva.

Nem vagyok a realityk nagy rajongója, de ez kellően más volt ahhoz, hogy bejöjjön, ha valakit érdekel véletlenül a téma, akkor mindeképp érdemes bepróbálni.