Szerdán este átvettem a kulcsokat majd a Kommunicera CEO-jának és CFO-jának a segítségével gyorsan átköltöztem. Még nem pakoltam ki teljesen, ki kell találnom, hova fogom rakni a cuccaimat, mert kicsit kevés a szabad szekrény, ez speciel nem tűnt fel, mikor néztem a helyet, meg az se, hogy nincs mikró. Ez utóbbi nem fáj annyira, mint gondoltam, persze meglátjuk, hosszútávon mekkora szívás. A minap mondta egy kolléganő hogy lesz egy ingyen két hónap múlva, addig szerintem kihúzom.

A lakás kicsit kisebb és kicsit kevésbé világos mint a régi (földszinti), ráadásul mindkét ablaka az udvarra néz, szóval kevésbé csendes, de egyik se kiemelten zavaró tényező. Határozott előrelépés, hogy a mosóépületben rögtön két szoba is van, ezért nincs túlterhelve a rendszer, és majdnem akkor mosok amikor akarok. Sőt! A mosógépek mellett szárítógépek is vannak. Ja, és van tévém is, csatornákkal, meg minden, olyan, mint az internet, csak kényelmetlenebb.

Az egyetlen igazi panaszom az, hogy nincs vezetékes internet és egyhamar valószínű nem is lesz, emiatt kénytelen vagyok mobilnetezni, ami nem lenne gond, de egyelőre az egyetlen szolgáltatónak (a 3), ami értelmes adatmennyiséget ad (100 GB) feltöltőkártyás csomagban, nem túl jó az itteni térereje, épphogycsak eléri a már nem zavaróan lassú szintet. A megoldást még egyelőre keresem, vannak még opciók, bár hűséget nem írok alá elvből, lehet venni anélkül előfizetést, csak ahhoz vennem kell még az ebayről egy 4G modemet.

Az új hely amúgy potom tíz percre van gyalog az irodától, speciel haza tudok járni minden nap ebédelni, ha nagyon akarok. Ha sikerül ezt kombinálni azzal, hogy meghívok kollégákat, akkor több motivációm lesz asszem a főzésre is.

Ma félig megírtam egy összefoglalóposztot arról, hogy bármennyire is sokat rinyálok, valójában nagyon jó nekem és nagyon szeretek itt lenni, nos, most kicsit mégjobb, mert az utolsó pillanatban sikerült találni új albérletet (merthogy a régiből el kellett mennem igen rövid felmondási idővel) ami szebb, jobb, és sokkal olcsóbb, szóval most nagyon örülök. Már az előző albérlet is kisebbfajta csoda volt, ez inkább egy nagyobbfajta, mert ez a “piac” — amit szándékosan rakok idézőjelbe, mert ezt piacnak nevezni inzultus az igazi piacokra nézve — eszméletlenül beteg, hatalmas a kereslet és iszonyat alacsony a kínálat, szóval ez tényleg nem kevesebb mint egy csoda és egy sokadik megerősítés abban a hitben, hogy Isten mindig gondoskodik rólam. Egy barátom segítségével már összepakoltam a cuccaimat, holnap délután-este költözés és hamarosan lesz újra kontent is a blogon.

A mai olvasnivalók:

– How Zara Grew Into the World’s Largest Fashion Retailer. A Zara nagyon remek üzleti érzékkel vált a világ egyik legnagyobb divatüzletláncává, úgy, hogy a gyártás például a mai napig spanyolországban van, nem indiában vagy kínában — csak így tudják eszement sebességgel változtatni folyamatosan a kínálatot.

– The Expendables. Megjött a cikk, ami szépen, aprólékosan lerombolja minden romantikát, amit valaha is felépítettél magadban a francia idegenlégióval kapcsolatban. A szerző több hónapot tölt el változatos helyeken, alaposan körbejárva a légió múltját, jelenjét és jövőjét.

– Recounting the deadly hazing that destroyed FAMU band’s reputation. A Florida A&M Egyetem “Marching 100” nevű rezesbandája országszerte híres volt, játszott a Superbowl szünetében… aztán a tagok egyszer túl messze mentek az egészen kegyetlen beavatási szertartásaikkal.

Csütörtök reggel van, itt ülök és várok a város egyetlen bevásárlóközpontjában, ma jön Bencze és Hanna pár napra látogatóba, vártam már nagyon. Ha lakásavatót nem is tartottam, úgy tűnik, velük tartok lakásbúcsúztatót, bár még mindig nincs meg az új albérlet, de még van egy szűk hetem, addig annyi minden történhet még. Például van már egy papíron remeknek látszó lakás, jó a méret, iszonyat jó környéken, pofátlanul olcsón, már csak az kéne, hogy a tulaj felvegye a telefonját.

Wallander mindenkinek megvan? Henning Mankell könyvsorozata, jó kis krimi, főszereplője Kenneth Branagh Kurt Wallander, svéd nyomozó, aki borostás, kicsit elhízott, magánéleti problémája és úgy általában rossz napja van. Ezen csak rontanak az Ystad városában történő bűnesetek. A könyvsorozatból készült három feldolgozás is: svéd mozifilmek, svéd tévésorozat, brit tévésorozat. Ebből még anno a legutóbbit sózta rám Gazs, és az nagyon remek: leginkább Kenneth Branagh miatt, aki közel tökéletesen alakítja a borostás, elhízott, magánéleti problémákkal rendelkező Wallandert, akinek nagyon rossz napja van.

Nem egy vidám sorozat ez amúgy, nem is nagyon lehet egy nap egynél többet megnézni belőle. Amit kapunk, a már fentebb említett Kenneth Branagh mellett, még több remek színész (például az első két évadban Loki), jó sztorik, gyönyörű tájak, remek fényképezés. Ez utóbbi azért is kiemelendő, mert ez volt az első brit sorozat, amit Red One digitális kamerákkal forgattak. Néha kicsit elszálltak a dologgal (van egy rész amiben végig játszanak a tilt-shifttel), de összességében ad egy remek vizuális világot az egésznek. Három évad van, kilenc résszel összesen, még lesz három utolsó valószínű jövőre, brit sorozatok, ugye, ők a minőségre mennek, nem a mennyiségre, erősen ajánlott.

Írok a svéd verzióról is hamarosan.

Mára akkor:

– Can’t a guy just make some friends around here? Maybe. Főhősünk egy átlagos amerikai nagyvárosba költözik, valahol a keleti és a nyugati part között, és szociális életet szeretne építeni magának. Nem egyszerű.

– The Fifth problem: math & anti-Semitism in the Soviet Union. A Szovjetunióban lévő erős antiszemitizmussal való találkozását meséli el a szerző, akinek bár explicit megmondták, hogy moszkvai egyetemre nem vesznek fel zsidókat, ő dafke megpróbálta.

– Genius: The Nickelback Story. A Nickelback felemelkedését meséli el a cikk, amely együttest nagy divat gyűlölni, ennek ellenére üzletileg hatalmas siker, és Chad Kroeger, a zenekar vezetője hihetetlen aktív zeneileg az együttesen kívül is.

És! Dragonweb kérésére csináltam egy ilyen readlistet ebből, az Export gombra kattintva lehet elküldeni a cikkeket Kindle-re vagy egyéb helyekre. Ha nem látjátok, kattintsatok át, nem tudom, RSS-ben megjelenik-e.

(Ez a Readlist dolog az evek folyaman sajnos eltort. RIP.)

Ha mondjuk tavaly ősszel azt fogja mondani valaki, hogy jövőre a zenéim többségét a felhőből fogom hallgatni, akkor körberöhögöm. Egyrészt akkor még Magyarországon laktam és semmi igazán jó nem volt elérhető, másrészt meg na, a koncepció is teljesen nonszensznek tűnt. Persze kényelmetlen volt a 20+ giga zene a 120 gigás SSD-n (meg sokkal több régebbi, külső merevlemezen), de azért elvoltam. Aztán valamikor késő ősszel/télen bejött komolyabban a Deezer magyarországra, ráadásul ingyenesen adták egy ideig, elkezdtem kisérletezni vele.

Szép volt, jó volt, de kicsit sok dolog volt benne geobanolva, valamint, ami nagyon fájt, nem volt hozzá asztali kliens se, a böngészőből zenét hallgatni hosszabb távon meg hát… izé, nem, én nagyon szeretem a webes dolgokat, de a zenelejátszóm kapjon saját alkalmazást. És aztán kiköltöztem Svédországba.

A Spotifyról természetesen sokat hallottam már, kábé az első napon vettem hozzá egy ajándékkártyát és előfizettem egy hónapra, és azóta is lelkesen fizetem a havi 100 SEK-et (kb. 3300 HUF) érte, mert minden fillérjét megéri.

Hol kezdjem? Egyrészt tényleg hatalmas a zenei kínálata, mondanám, hogy minden megvan benne, de ez így, ebben a formában nem igaz. A zenei izlésem túlnyomó részét így is nagyon lazán lefedi, amin magam is meglepődtem, mert én aztán tényleg változatos dolgokat hallgatok, tessék, itt a Last.fm profilom. Ami biztos: az elmúlt fél évben talán háromszor kellett zenét torrenteznem. Van remek asztali alkalmazásuk, meg ájfónos, az utóbbin leszedem offline hallgatásra, amit kell, és akkor útközben nem a mobilinternetem fogyasztja, egyébként 50+ megabitek előtt ülök a cégnél is, otthon is. Tud a Last.fm-re skróblizni, ami nekem iszonyat fontos, ja, és az ajánlórendszere elsőosztályú, pedig egészen eddig nem hittem az ilyenekben, se a Last.fm, se a Pandora nem működött igazán nekem, ellenben a Spotify “Discover” oldalán rendszeresen találok jó zenéket, sőt, régen elfeledett kedvenceket dob fel, amiket sok éve nem hallgattam. A hangminőségre se lehet panasz, többnyire 320-as MP3-akat, vagy annak megfelelő akármit ad.

De.

Vannak olyan zenék, amik tényleg nincsenek meg a katalógusában: főleg a japán és egyéb távol-keleti zenéim, pár obskurusabb együttes, sőt, még itt, a fejlett nyugaton (északon) is vannak geobanolt dalok-cédék-előadók. Ezt a maradékot a Google Musickal fedtem le, aminek csak a regisztrációjához kell egy Brit IP cím, és egy olyan dombornyomott bankkártya, amit még korábban nem ismert a Google. Ha ez megvan, akkor máris lehet feltölteni az összes zenénket oda, a limit a csillagos ég, izé, talán 20000 dal, egy időre elég lesz. Felkerült oda, ami kell, ezeket a zenéket a G-Ear nevű lejátszóval hallgatom Macen. Korántsem annyira jó élmény, mint a Spotify, de a feladatot ellátja.

Tisztába vagyok, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez a felállás fogja megmenteni a zeneipart, a Spotify lejátszásonként fizet filléreket, emiatt van az is, hogy hiányzik belőle az “ismételj egy dalt” funkció, ez a legnagyobb kényelmetlenségem, ezt egydalos lejátszási listákkal hidalom át. Valamint még egy rahedli országban nem érhető el, Magyarországra is ki tudja mikor jön, nekem megvan az előnyöm, hogy abban az országban élek, ami a Spotifyt adta a világnak. Egy biztos, nekem, mint felhasználónak ez most egy nem tökéletes, de igen jó felállás.

A mai olvasnivalók pediglen:

– How Do You Raise a Prodigy? A cikk azt a témát járja körül, hogyan lehet felnevelni egy csodagyerereket. Spoiler: sokféleképpen, és semmiképpen se egyszerűen.

– The Island Where People Forget to Die. Görögországban, Ikaria szigetén az emberek kiugróan hosszabb ideig élnek, mint kábé bárhol máshol, ami természetesen sok ember figyelmét felkeltette. A cikk szépen körbejárja a témát, a kutatások eredményeit, és azt, hogy lehet, az egész szép lassan meg fog szűnni. Bónusz olvasnivaló: What Do a Bunch of Old Jews Know About Living Forever? Ez egy hasonló témát jár körbe teljesen más környezetben: az askenázi zsidók között kiemelten sok ember van aki 90-100-110 évig él.

– A Gated Community. Louisiana egyetlen maximum biztonságú börtönében van egy golfpálya, amit a helyi rabok tartanak karba. A cikkből azt is megtudjuk, hogy a börtönturizmus egyáltalán nem szokatlan dolog, sőt, régen talán még népszerűbb volt.

Ha sikerülne pár napnál tovább tartanom a dolgot, remek módja lenne a nyelvtanulásnak, hogy szótárt használva — találtam az ájfónra két appot is, a kettő együtt remek — írok embereknek meg olvasok svédül, ellenállva a Google Translate igen erős kisértésének. Vagy annak, hogy szimplán angolul kommunikáljak.

Köztes megoldásként azt találtam ki, hogy elkezdek nagyobb mennyiségben fogyasztani svéd filmeket meg sorozatokat. Oké, legyünk őszinték, túlzás ezt megoldásnak nevezni, olcsó kifogás inkább, de a semminél több, ha már amúgy is ezzel töltöm a szabadidőm egy fájdalmasan nagy részét, legalább vajmi előnye legyen. Feltettem hát a kérdést Facebookon, mit nézzek, kaptam is egy rakat javaslatot, közben magam is gyűjtöttem párat.

Ami már megvolt: egyrészt az eredeti Millenium-trilógia — ami valójában csak egy film, mert a második-harmadik rész köztudottan nem történt meg –, valamint láttam a Show Me Love-ot is már, ami egyébként zseniális. Aztán pénteken belekezdtem egy nagyon rossz romatikus komédiába, kábé a feléig szenvedtem el magam, aztán kilőttem, volt még egy másik, azt méghamarabb. Az arányon javított, hogy szombaton megnéztem a Koppsot, amit jó filmnek semmiképp se mondanék, ellenben szórakoztató tud lenni.

Sorozatok tekintetében megnéztem még márciusban a Lilyhammert, amit mondanám, hogy újra kéne nézni, mert kiváncsi vagyok, hogy ennyi hónap után hogy hangzik a fülemnek a norvég, de ismerem magamat, és nem vagyok az újranézős típus, szóval abból majd a második évad. Ja, szóval svédül kéne hallgatni dolgokat, ezt teljesítettem félig a Bron (The Bridge) című krimivel: félig svéd, félig dán.

Az alapsztori az, hogy találnak egy félbevágott holttestet a svéd-dán határon, az Öresund hídon, ami Koppenhágát és Malmőt köti össze. Szó szerint a határon: a holttest egyik fele az egyik, a másik fele a másik országban van, szóval kénytelenek együttműködni a két város rendőrei. Kritikailag kezdjük a jó dolgokkal: a sorozatot a Sofia Helin alakította Saga Norén nagyon lazán elviszi a hátán, fantasztikusan (bár nem tudom, mennyire pontosan) alakítja az aspergeres svéd nyomozónőt, és jó párosítás hozzá az ezer magánéleti és egyéb problémával rendelkező dán nyomozó is. A sztori már kicsit vegyesebb: nagyon lassan indul be, a közepe remek, a vége aztán megint kicsit gyenge.

Minden hibája ellenére érdemes megnézni, hamarosan jön a második évad abból is, én mindenképpen vagyok. Közben pedig újracsinálják az amcsik is, az amerika-mexikó határra adoptálva, meg jön a francia-brit koprodukció is, ők a Channel-alagútra építik a dolgot, az előbbi sorozatot már be is mutatták.

Ja, a dán nyelv fonológiája teljesen kész, én tökre örülök, hogy nem azt kell megtanulnom.

És akkor itt vannak a mai olvasnivalók:

– Cinema Tarantino: The Making of Pulp Fiction. A Ponyvaregény Tarantino talán leghíresebb filmje, a Vanity Fair hosszú és igen jó cikkben járja körül a keletkezésének a történet.

– Dear Leader Dreams of Sushi. Kenji Fujimoto 11 évig volt Észak-Korea fejének személyes séfje, rajta keresztül tudott meg a külvilág egy rakat dolgot az amúgy közismerten igen zárt országról. Nagyon érdekes, hogy a cikk nem teljesen úgy, és abba az irányba halad, ahogy az ember elsőre képzelné — de nem lövöm le előre az egészet. A cím amúgy a Jiro Dreams of Sushi c. eszetlen jó dokumentumfilmre utal, amit ha nem láttál, azonnal nézd meg. Még akkor is, ha nem szereted és/vagy nem érdekel a sushi. További kedvcsináló itt.

– Everything You Know About Fitness Is a Lie. A cikk a fitnesszőrületet járja körül, lerombol egy rakat tévhitet, aminek az egyik fontos pontja természtesen az, hogy nem attól leszünk jobb formába, ha puccosabbnál puccosabb kondigépeket használunk, ellenben a jó öreg guggolásokkal — ha az ember jól csinája! — remek eredményeket lehet elérni.

Megjöttek a csütörtökön a papírok az adóhatóságtól, hivatalosan is sole trader (egyéni vállalkozó) vagyok. Mindehez ki kellett tölteni egy kemény négy oldalas nyomtatványt (oké, nehezítésképpen svédül volt, kaptam segítsét), majd még pluszba meggyőzni őket, hogy az elején, amikor gőzőm sincs mennyit fogok keresni, ne kelljen előre ÁFÁ-t (?) fizetnem, ez érvényes is jövő januárig, akkor már sokkal több fogalmam lesz a dologról. Amíg be nem töltöm a 26-ot, kapok adókedvezményeket, adóbevallanom ha minden jól megy, csak 2015-ben kell először, és van lehetőségem egyszerűsített adóbevallásra is, évi egyszer. Ja, és mindez egy fillérembe se került.

Még kell nyitnom a bankomba minimum egy, de inkább két számlát a saját kontómhoz — egyikre gyűjtöm a céges pénzeket, a másikra az áfát –, de amúgy ez se kötelező, csak hát egyértelmű okokból erősen ajánlott szétválasztani a dolgokat. A könyvelésben meg a számlázásban az elején segíteni fog a Kommunicera, meg minden másban is van segítségem egy rakat embertől, csak még meg kell tanulnom kicsit jobban kérni ezt.

Ami biztos, hogy erősen át kell alakítanom, ahogy dolgozok, így az első héten erősen összefolytak a dolgok, persze ez kialakul, de egyébként is meg kell tanulnom sokkal jobban managelni az időmet, meg a feladataimat, meg magamat. Ami persze nem megy egyik napról a másikra de szépen, lassan.