Voltam nemrég a helyi Hackerspace nyitóeseményén, meglepően sokan voltunk, kábé 20 ember. Sokminden nem volt szocializáláson kívül, mert még semmi sincs, csak asztalok, meg áram, internet is úgy lett osztva egy mobilnetről. A helyen több másik csapattal fogunk osztozkodni, lesz ott bicikliműhely meg ruhakönyvtár is. Asszem itt döbbentem rá úgy igazán, miért probléma, hogy nem beszélem a nyelvet: a szocializálódást brutálisan megnehezíti, mert az ember még csak be se tud kapcsolódni pár ember beszélgetésébe, az meg hogy néz ki, hogy sziasztok, nem tudom miről beszéltetek, de nem akartok angolra váltani és úgy folytatni?

Motivációs probléma amúgy az egész: mindenki beszél angolul, nem vagy rákényszerítve, nem egy expatot ismerek itt, aki több év alatt se tanult meg svédül pontosan emiatt. Pedig, amúgy, a svéd nyelv alapvetően nem nehéz: egyrészt úgy általában is, másrészt tudok angolul, ami ad valamennyi, ha nem is sok kezdőlökést. Ha tudnék még németül is mellé, akkor sokkal nagyobb fórral indulnék, dehát ez van. Még gondolkozok, hogyan lehetne hatékonyan újrakezdeni-folytatni a dolgot, ha sikerült magam leültetni a Rosetta Stone elé megint, az lesz valószínű a leghatékonyabb, valamint módokat kell találnom arra, hogy használjam a nyelvet minnél többet, mert ha valami, az segít igazán.

Jól van, haladunk gasztronómiailag a városban, mostmár a korábban említett hamburgeres melett két új kedvenc helyem is van, illetve másfél.

Egyrészt végre kipróbáltam a pulled porkot: ez az, amikor fogunk egy emberesebb sertéslapockát (pork shoulder), és nagyon, nagyon lassan megsütjük, amíg olyan puha lesz hogy szinte szétfoszlik a kezed között. Ezek után az ember berakja egy zsemleszerű tárgyba, applikál rá három kiló füstölt BBQ szószt és jóízűen megeszi. Először Warren Ellis blogján értesültem erről a kajáról, és bár egy-két kivételt leszámítva a sertéshúsért nem rajongok, annyira gusztusosan nézett ki a képen, hogy már akkor eldontöttem, ezt meg kell kóstolni. Aztán jó ideig elfeledkeztem róla, majd nemrég eszembe jutott, és ezzel majdnem egyidőben elmentünk múlt vasárnap a helyi O’Learys sportbárba, amúgy Wibledon-döntőt nézni, de a tenisz sajnos végtelenül hidegen hagy. Voltak ellenben barátok, és jó kaja, név szerint egy pulled purkos hamburger, kaptam hát az alkalmon. Kicsit furcsa maga a formátum, mert addig oké, hogy buciba rakjuk, azt tényleg kell, de hogy még bacon meg sajt meg zöldségek, hát izé. A zöldségektől gyorsan megszabadítottam (azokat amúgy se szeretem*), a bacon meg a sajt azért maradt, és elkezdtem rá liberálisan adagolni a hely füstös-csípős BBQ szószát. Nem csalódtam: iszonyat finom volt az egész, biztos, hogy még vissza fogok járni ide, sajnos az árak már kicsit éttermiek.

A másik kedvenc hely tulajdonképpen nem igazán új, a Da Marco az, amit már korábban is emlegettem, itt lehet igen jó Bolognait enni. Vissza is járok egy-egy ebédre átlag 1-2 hetente. Tegnap amikor bementem, több embernél is láttam viszont Lasagnét, ami hihetetlenül jól nézett ki, és hát beschamel szósz ide vagy oda (laktózérzékeny vagyok), muszáj volt kipróbálni. Ismét nem csalódtam, életem talán egyik legjobb Lasagneját ettem meg, remekül eltalált tészta-szószok-sajt arány, jól átsütve. Ez ráadásul ebéd árba van, szóval igazából mostantól heti egyszer be kell iktatni.

• asszem soha nem írtam le explicite itt, de iszonyat válogatós vagyok, többek közt hadilábon állok a zöldségek és a gyümölcsön túlnyomó többségével

Voltam pénteken dokinál, beutaló kellett, rögtön két teljesen különböző szakorvoshoz. Tartottam kicsit a dologtól, többen figyelmeztettek előtte, hogy az egészségügy egy kicsit lutri, meg lassú, meg szóval nem túl jó, na. Az biztosnak tűnik, hogy a legnagyobb probléma a lassúság: amikor telefonáltam időpontért, azt mondták, hogy bocs, olyat kábé augusztusra tudnánk, inkább gyere be valamikor amikor drop-in van (ezek azok az időpontok, amikor be lehet csakúgy sétálni a rendelésre foglalás nélkül).

Ja, igen, vissza kettő: a doki alatt háziorvost értek, mert itt nem úgy van, hogy csakúgy elmész a szakorvoshoz (kivéve fogorvos meg szemész, az más), mindenhova beutaló kell a háziorvostól. Részben így megy Magyarországon is, tudom, de nem ennyire.

Szóval péntek reggel kábé háromnegyed tízkor besétáltam az orvosi rendelőbe, most egy másikba, amibe anno voltam, mert régió szerint megy a móka, és most, hogy van personnummerem, már a sajátomba kell mennem. Annak ellenére, hogy a nyitás után érkeztem, alig 4-en voltak előttem, és kábé bő félórát várhattam, az amúgy végtelenül tiszta, kényelmes, barátságos rendelőben. Ezen még mindig meglepődök, hogy tud egy ilyen hely ilyen jól is kinézni, én olcsó műanyag sorszékeken, lerobbant egészségházakon, rendelőkön és depressziós hangulaton szocializálódtam, kérem, ebből egyelőre semmit se láttam.

Aztán sorra kerültem, bementem a dokihoz, aki kedves, rendes, segítőkész volt, végéghallgatta az egyik problémámat, aztán a tökmásikat, megvizsgált kicsit, és azt mondta hogy intézi a két beutalót, jönni fog a postán, és igen, lehet hogy nem fognak egyhamarra szólni, mert amellett, hogy lassú a rendszer, még nyár is van, amikor svédország kollektive nyaral valahol egy déli tengerparton.

Ezután befizettem a vizitdíjat, és mehettem is utamra. Igen, van vizitdíj, most 100 SEK-et fizettem, a szemésznél anno meg a másik háziorvosnál 300-at, nem tudom pontosan még, mikor mennyi, viszont van valami egészen értelmesen beállított éves limit, ha afölé mész, akkor abban a 12 hónapos periódusban nem kell többet fizetned, szóval relative nem vészes.

Ez a dal konkrétan ebéd közben szólt az egyik kedvenc pizzázómban, ahol nagyon remek a spagetti, és pont kifogytam a zenéből, aztán ez megfogott.

Június 21-énA június 20 és 26 közötti pénteken ünneplik Svédországban a Midsommart, sok néven ismert a dolog, Magyarországon Szentiván-éj néven fut, itt azonban kicsit nagyobb parti a dolog, a svédek leginkább az újévhez hasonlították. Hivatalosan nem munkaszüneti nap ugyan a dolog, a gyakorlatban nagyrészt igen, mi is megkaptuk szabadnapnap a cégtől. A nap egy jórészét otthoni lustálkodással töltöttem, reggel azonban be kellett mennem a városba, és elég durva volt, gyakorlatilag minden zárva volt, az utcán sehol senki, egy posztapokaliptikus filmet simán le lehetett forgatni.

Aztán délután csak lementem Slottskugenbe, a város egyik legnagyobb parkjába, ami ráadásul ott van tőlem nemmessze, és ott volt több ember is a házicsoportból, illetve úgy általában elég sok ember.

Az ott középen egy májusfa, körülötte meg emberek táncoltak kisebb-nagyobb körökben az ott játszott különböző népzenékre. A végefele aztán jöttek emberek hagyományos ruhákban, és egy szintel profibban mutattak be különböző néptáncokat, csináltam is róla instagramos videót, mert azt is ki kellett próbálni egyszer.

Közben az eső időnként eleredt rövidebb-hosszabb időkre, ahogy egy kolléganő megjegyezte, így az igazi az élmény, és hát tényleg élmény az egész, többezer ember körtáncol mindenféle táncokat, és közben mindenki jól érzi magát.

Ja, és az emberek fején virágos koszorúk. Barbi blogján található még több kép az egészről.

Ez a dal még a WWDC-közvetítés előtti percekben szólt, van egy erős Coldplayes beütése, ennek ellenére (vagy emellett) nekem nagyon tetszik.

Rendszeres olvasók bizonyára észrevették, hogy fájdalmas pont volt számomra az a tény, hogy a városban egyszerűen nem lehet egy igazán jó hamburgert enni. Nem egyszer írtam már erről, sikerült is találni olyat, ami úgy-ahogy nem volt rossz, sőt, ha a városban nem is, az országban már sikerült enni igazán jót, még Stockholmban. Egészen mostanáig, amikor is elmentem a Berså nevű helyre.

A fenti képet afféle emlékeztetőnek lőttem magamnak még, mikor megláttam, Real American Burgers, hírdeti, oké, próbáljuk meg, hátha, hátha. Aztán még azon a héten szombaton elmentem, és nem csalódtam. Rendeltem egy Chicago burgert, az volt a sajtos-baconős verzió, mindegyiket háromféle konstrukcióban lehet rendelni, szimpla-dupla-tripla, csak az a durva, hogy már az első is egy csinos, 200 grammos húspogácsával érkezik, és bár nagy az étvágyam, a dupla elég durván túlzás lett volna.

Aztán kihozta a pincérnő a dolgot, és nem csalódtam: a hús pontosan olyan, amilyennek lennie kell, ráolvasztva Pepper Jack sajt, esetleg a bacont lehetett volna megsütni jobban kicsit, de tényleg, nehéz kötekedni a dologgal, egyszerűen nagyon rendbe volt, ahogy a hozzáadott sültkrumpli meg coleslaw is. Ebéd közben amúgy helyenként élő zene ment, felejthető soft rock, de háttérzenének teljesen jó.

Az árak is rendbe voltak: drágább, mint egy ebédlőhely (bár van 99 SEK-es ebédmenüjük, de ahhoz sajnos kiesik a hely), de az egészért fizettem olyan 220 SEK-et, itallal, borravalóval. Ja, és legközelebb lefotózom a hamburgert is.

Az úgy volt, hogy újranéztem a Mean Girlst, ami egy remek film, és aztán beakadt a benne lévő Pink dal. So fetch.

Szóval megjött az adószámom, de ahhoz először el kellett mennem az adóhatósághoz, a Skatteverkethez kérni egyet. Sőt, ahhoz először kellett egy szerződés arról, hogy július 15 után fel vagyok véve a céghez, ennek birtokában tudtam sorbanállni reggel tíztől.

(Így végleges munkaszerződéssel van már hivatalos titulusom is: Systems and Software Development Specialist vagyok, és van egy hihetetlenul puccos leírás is ehhez, nagyon szórakoztató, majd egyszer begépelem és lefordítom.)

Várni nem kellett sokáig: volt elöttem kb. 10 ember, két perc után volt sorszámom és egy négyoldalas kitöltendő űrlapom, amin csak svédül voltak megnevezve a rubrikák, szóval kivártam, amíg sorra kerültem (tíz perc), és aztán az ügyintéző lány segítségével kitöltöttem a dolgot. Mondanám, hogy kicsit türelmetlen volt, de inkább gyors és hatékony: végigrohantunk a dolgon, beírtam amiket kellett, csak az olyan kérdéseken kellett elgondolkoznom, hogy hány napot tervezek az országon kívül tartózkodni? (Gőzöm sincs. Egy hónap? Két hónap? Legyen a kettő között, 45 nap.)

A végén azzal a bíztató mondattal búcsúzott, hogy “This will probably take 3 weeks and then you’ll probably get a personnummer” (“Ez valószínű három hét lesz és utána valószínű kapsz egy adószámot”). Az mindenesetre durva, hogy tízre odamentem, és fél 11-kor már egy villamoson voltam az iroda fele. És az adószám ugye megjött, három helyett másfél hét alatt, szóval igazán nincs mire panaszkodnom.

(Igen, megint kimaradt vagy’ két hét. Majd pótolom. Valószínűleg.)

Reggel iszonyat pocsék hangulattal ébredtem, ez egészen addig tartott, amíg ki nem rugdostam magam nagy nehezen az ágyból, leszedtem a sötétítőfüggönyöket es az ablakon kinézve egy duplaszivárvány nézett vissza rám. Amellett, hogy gyönyörű volt, felért minimum egy triplaeszpresszóval, rekordsebességgel magamra kaptam a ruháimat és kimentem a teraszra csinálni annyi fotót, amennyit csak lehet.

Hazaérve jó hír, vagyis egy levél fogadott: megjött a _personnummer_em, azaz az adószámom. Erről már írtam korábban többször is, enélkül a szám nélkül nem annyira létezel az országban. Lehet élni nelküle, csak kicsit kényelmetlen, a bankom nem ad dombornyomott kártyát, nem tudok regisztrálni sok netes helyekre ahol pénzzel kapcsolatos dolgok vannak, nem tudok törzsvásárlói kártyákat szerezni satöbbi.

Apropó törzsvásárlói kártyák, a szám birtokában regisztráltam végre a sarki szupermarketnél egy ilyenért, a bevásárlásaim 95%-át ott végzem, simán megéri. Regisztrációkor lehetett választani aközül, hogy elpostázzák-e a dolgot, vagy személyesen veszem át, én az előbbit választottam. Ebben csak az az izgalmas, hogy ezután nem kérte el a címem: egyszerűen lekérte azt az adóhatóságtól az adószámom alapján.

Nem állítom, hogy nem zavart kicsit az egész, de itt ugye az az elv, sőt, a gyakorlat, hogy az ember megbízik az államban meg a hatóságokban. A svédek védelmére szólva: nekik speciel van okuk erre…

Mostmár tudok olyan dolgokat is csinálni egyébként, hogy a tömegközlekedős bérletem automatice meghosszabbítani minden hónapban, azt csak azért nem kapcsoltam még be, mert először el akarok menni a bankomba és kérni tőlük egy dombornyomott kártyát, a fentebb említett szám birtokában, és előbb legyen az letudva, hátha változtat valamit.

És most pótolni kéne azt a kimaradt két hetet…