Egy előző posztban részben megemlékeztem már róla, de legyünk pontosak, ma van egy éve, hogy kiköltöztem ide, Göteborgba, Svédországba. Ennek ünneplésére (najó, ettől függetlenül) ma elmentem kipróbálni az egyik nemrég felfedezett Burrito bart, azonban elbambultam, és rossz villamosra szálltam, így kénytelen voltam kipróbálni a másik, nemrég felfedezett Burrito bart. Nem csalódtam, korrekt, amerikai stílusban (Mission-style) csinálják, árban teljesen rendben van a dolog, jól is lakik az ember vele, egy lassan főzött, kicsit csípős marhásat ettem mexikói rizzsel, babbal, salsával, tejföllel és sajttal, remek volt, ide vissza kell járni, pláne, hogy a városközpontban van, sokszor útba esik.
Holnap, ha lesz rá idő, kipróbálom a másik helyet is.
A poszt címe elég is, ugye? Én még emlékszem, középiskola, harmadik osztály, tizen állunk egy gép előtt a gépterembe és nézzük az ötköckás animációt, meg hallgatjuk hozzá a zenét, én azt a 30 másodpercet belőle később gyakorlatilag fejből bármikor le tudtam tolni, ezzel idegesítve a fentebb említett osztálytársaimat. Ide kattintva lehet nosztalgiázni.
És akkor ma küld egy ilyet Kelt cseten, ment is körbe egy darabig:
Az úgy volt, hogy átugrutt Göteborgba két napra Sesam.
Csütörtök este elmentünk a Krakow nevű étterembe, ahol közösen megállapítottuk, hogy hát itt eszetlen jól főznek, én pierogit ettem, főzve, pirítva, hússal, anélkül, igazából egyik se rossz, a legjobb mindenképp a pirított-husos. Ja és tényleg mindenre raknak szalonnát, még a savanyúkáposztához is, amit szintén nagyon jól művelnek. Itt fogok enni holnap is, amikor visszamegyek megünnepelni oda (újra) a születésnapomat az itteni ismerősökkel, barátokkal a gyülekezetből.
Pénteken én dolgoztam, este gyülekezeti dolgok voltak, Sesam mindeközben járta a várost, jól meg is blogolta, olvassátok, meg vannak ott képei is, jók. Este még letoltunk egy kör Shadows over Camelotot, jó társasjáték ez.
Szombaton pedig elmentünk Slottsskogenbe (szó szerinti fordításban: Kastélyerdő), ami iszonyat szép így télen, már ha éppen hóesés után megy az ember, természetesen fotóztam is. Külön érdekes ez a kép, amit úgy készítettem, hogy egy kézzel a korlátba kapaszkodtam, a másikkal meg fogtam a 6D-t és fotózni próbáltam kvázi vakon, és úgy, hogy lehetőleg ne csússzon le a gép a jégen a halálába.
Voltam pár napot Pesten megint, még decemberben derült ki hogy nem nagyon tudok halogatni egy újabb látogatást a fogorvosnál, úgyhogy a tavaszi dátumot előrehozva január elején ejtettük meg az újabb adag reszelést és fúrást a számban. Hosszú menet volt, de minden sikeresen zárult, folyt. köv. nyáron.
Közben persze sikerült találkozni barátokkal és a családdal is, és bár eléggé rohanósra sikerült az egész, összességében majdnem mindenkivel összejött valami jó, élveztem, nem panaszkodhatok.
Ez volt amúgy az, amire rájöttem a mostani utam során: nem panaszkodhatok. Mármint persze panszkodhatok, de a big picture az az, hogy iszonyat jól mennek a dolgok így egy év után, vagy egy remek munkahelyem, egy iszonyat jó gyülekezetem, barátaim, szociális életem, albérletem, semmiben se szenvedek igazán hiányt. És persze a napi problémák, azok vannak, de azok mindig vannak.
Szóval most jó.
(Vannak képek is, de még utómunka alatt a Lightroomban.)
Az úgy volt, hogy valamiért késztetést éreztem arra, hogy újranézzem az Armageddont, amit eleve asszem másfél éve láttam csak először. Már akkor konstatáltam, hogy ez egészen jó volt, de most másodszorra, ha lehet, csak mégjobban élveztem: bár a sztorit valószínű össze lehetne ollózni kizárólag tvtropes linkekből, egy igazi nyári blockbusterről beszélünk, aminek az ilyesfajta hiányosságát, és azt, hogy egészen végig hihetetlenül over-the-top az egész, kompenzálja egy rakat remek szinésszel és karakterrel, iszonyat jó zenével, es hihetetlenül gyönyörű kép világgal. A film egyszerűen egy nagybetűs ÉLMÉNY.
Szóval az Armageddon soundtrackjéről szól a Remember Me a fejemben több napja:
Közvetlenül azelőtt, hogy megvettem volna a 6D-t, vicces időzítés, de így jött ki, még végigfotóztam gyorsan egy esküvőt. Illetve hát, magát az esküvői szertartást pont nem, mert éppen hangosítottam, de előtte, és főleg és sokkalinkább utána lőttem képeket. Ehhez egy volt kollégától kértem kölcsön gépet, minden kép egy Nikon D200-zzal és egy 50 f/1.4-es lencsével készült, nagyrészt ISO800-on, mert mégiscsak bent voltunk, és fény az csak korlátozott mennyiségben volt elérhető, bár az időjáráshoz képest viszonylag sok volt belőle. Összesen 772 kép készült, sok óra utómunkával lett belőle 63 és még abból is lehetett volna vágni párat asszem, csak már nem volt hozzá szivem, most pedig az ifjú pár feltöltött belőle egy adagot, itten találhatóak meg.
Iszonyat jó móka volt, a jövőben több esküvőt kell fotóznom.
(az első és a harmadik kép nem az enyém, valamint az a kettő se, amin én vagyok, természetesen)
Idén December elején volt alkalmam a gyülekezetben fotózni egy Canon 5D Mark II-vel meg egy 50mm f/1.4-es objektívvel, és elképesztően élveztem a dolgot. Akkor döntöttem el, hogy oké, jó volt ez a mobilfotózós időszak, de kezdjünk el újra valami komolyon gondolkozni. Múlt hétvégén fotóztam is egy jót egy esküvőn egy kölcsönkapott Nikon D200-zzal meg egy 50mm f/1.4-ggyel, mindenközben pedig dilemmázgattam a Nikon D610 meg egy Canon 6D között, amit az döntött el, hogy pár napja a helyi használtpiacon feltűnt egy alig használt, féléves 6D váz, jelentősen olcsóbban, mintha újonnan vettem volna. Innen kicsit felgyorsultak a dolgok, de a lényeg az, hogy vasárnap délután óta boldog tulajdonosa vagyok a fentebb említett váznak és egy 40mm f/2.8 pancake objektívnek.
Most mit mondjak? Bitangjó. Vasárnap este még vissza kellett rohannom a gyülekezetbe az ottfelejtett telefontöltőmért, bosszankodtam is rendesen a dolgon, egészen addig, míg vaksötétben ISO12800-on el nem lőttem ezt a képet:
és aztán fél órán át kerestem az államat, hogy dehát éppen vaksötétben csináltam egy ilyen jóminőségű képet és te jó ég, én tudtam hogy egy ekkora szenzor, pláne egy viszonylag új képes ilyenre deháthogyezígy mekkora menőség már, na. Közben vigyorogva sétáltam a városban egy villamosmegállót továbbfotózva, a gyülekezetben pedig lefotóztam az ajtót, ami szintén jól sikerült, úgy érzem:
Persze tudom én, hogy valójában a hatalmas keresőért fizetek, azért, hogy mikor belenézek, akkor pontosan* olyan sokat látok, mintha egy filmes gépbe néznék bele, és ez hihetetlen jó érzés. A szenzortechnológia eszeveszett tempóban fejlődik, egyre magasabb ISO-k, egyre gyorsabb autofókusz még a tükörmentes gépekben is, a szép nagy kereső, az nem jár egyikhez se, meghát ilyen formában ugye nem is fog, de fejlődnek az EVF-ek is, meg a fénykereső-stílusú gépeken van kereső, bár az kicsit vegyes élmény.
(Ja, meg van digitális Leica is, de annyi pénzért lehet venni egy új autót is, meg ilyesmi.)
Dilemmáztam amúgy első objektívként a klasszikus 50mm f/1.8 és a fentebb említett pancake között, és nem bántam meg egyelőre a választást, a 40mm egy nagyon remek gyújtótávolság, még a szintén fentebb említett Canoneten szerettem meg nagyon. Persze, lehetne kicsit nagyobb fényereje, meg minden, de ilyen optikai minőséget ilyen kis méretben… le a kalappal a Canon mérnökei előtt. Az egyetlen hibája a viszonylag lassú AF.
Egyálátalán nem látom kizártnak, hogy ez is valami olyami lesz, amit megunok három-hat-tizenkét hónap alatt, és a végén eladom a cájgot és veszek helyette valami Micro 4/3-os cuccot, de mintha, mintha ez most valahogy más lenne. Meglátjuk. Most élvezem, és ez a lényeg. A következő objektívet már kinéztem (85mm f/1.8, portrézni), meg bújom a netet milyen régi m42 meg egyéb üvegeket lehet átalakítóval rárakni.
Közben hazafele a reptéri dutyfreeben egy iszonyat rendes eladó megengedett játszani az ottani objektívekkel (sőt, kihozott nekem a hátsó szobából még)… az 50mm f/1.8 szép de iszonyat műanyag (ennyi pénzért mondjuk nem lehet másból), ugyanennek az 1.4-es verziója már jelentősen komolyabbnak tűnik, de persze árban is, ettől még elfogadnám. Volt még egy 100mm f/2.8, az már talán kicsit pont sok, igazából megerősít abban hogy a következőnek a 85mm a jó fókusztáv.
Apropó szép nagy kereső, soha ne adjatok a kezembe középformátumot, mert akkor végem.
Kórusénekelni jó. Illetve hát énekelni elve jó, de kórusban ha lehet csak mégjobb. Előszőr két (?) éve csináltunk ilyet az espellben karácsonyra, iszonyat élveztem, idén pedig a gyülekezetben hozott össze a lakótársam két vasárnappal ezelőtt egyet, nagyhirtelenjébe. Volt egy próba (amire nem jutottam el mert aznap volt a céges karácsony), aztán egy héttel később elő is adtuk a két dalunkat, mindenki örült, jó volt, na. Természetesen felvettem, “csak” az ájfónnal, ami azonban meglepően alkalmas erre.
