Gyülekezet előtt beugrottam az onnan nem messze lévő egyik (bolha)piacra, leginkább zoknikat venni, de mivel volt időm, körbejártam kényelmesen a sorokat. Ennek meg is lett az eredménye: sikerült egészen nevetséges áron, potom 20 SEK-ért szereznem két tollasütőt, szóval ha legközelebb megyünk a házicsoporttal, már nem kell bérelnem, és lesz mégvalaki másnak is.

A gyülekezetben az igehirdetés helyett elmentem a gyerekfoglalkozásra, a Sunday Schoolba, megnézni, hogy is mennek ott a dolgok, ha már jelentkeztem, hogy kipróbálnám a dolgot. Először is: svédül, mert a felnőttek ellentétben ez a nyelv a legkisebb közös többszörös. Ez amúgy több fronton is előnyömre válhat: egyrészt hallom a nyelvet, ráadásul annak egy viszonylag könnyű változatás, másrészt ad egy kis plusz motivációt, hogy tanuljam, amiből most midnenre szükségem van.

Az alkalom után pedig megmutatták nekem, hogy kell a helyi technikát kezelni, mert jelentkeztem arra is, hogy kisegítsek az alkalmak ilyesfajta lebonyolításában: hangosítás, fények, projektor, ilyesmi.

Délután újra nekifogtam annak, hogy megfőzzem a még Texasból, sok évvel ezelőttről szerzett Bolognai-receptet, amit a múltkori posztban mellékeltem. Az előző kisérletemmel ellentétben ez már legalább 85%-ban hasonlít arra, amit anno ott ettem, kicsit jobban betartottam a receptet, nem raktam bele annyi cukrot, valamint sokat segített, hogy ezúttal nem felejtettem el parmezánt venni hozzá. Azon még dolgoznom kell, hogyan lehetne adoptálni sokkal több paradicsomszószhoz, mert másnapra nagyon megszívja magát a hús és kicsit száraz lesz.

Meg is írtam a dolgot a lánynak, akitől anno kaptam a receptet, jól elcseteltük a délutánt, olyannyira, hogy elkezdtem erősen visszavágyni Texasba, meglátogatni az ottani barátokat. Nem meglepő módon a repjegyek a nyári főszezonban egészen durván drágák, de azért elraktam magamnak az ötletet, hogy lehet, át kéne ugorni Austinba 1-2 hétre a nyáron, ha adódik rá alkalom, pénz, ilyesmi.

A szombatomat leginkább arra tettem fel, hogy ne mozduljak ki itthonról, és tartsak egy pihenőnapot, magamban. Néha ez is kell. Még az sem tántorított el a dologtól, hogy errefele megjött a tavasz, sütött a nap, és legalább 10 fok volt kint.

Csak este jöttem rá, hogy hiba csúszott a számításaimba és nincs semmi vacsorám itthon, úgyhogy csak kiugrottam a sarkiboltba, és ha már ott jártam, bevásároltam a vasárnapi főzőcskéhez: újra megkisérlek Bolognai szószt csinálni, amit legutóbb — wow, több, mint két hónapja — próbáltam utoljára.

Az időzítést kicsit sikerült kicentizni, de még éppenhogy hazaértem az új Doctor Who rész kezdésére, amit semmiképpen se bántam meg, mert egy meglepően jó rész volt, az egyik legjobb talán az idei évadból. Pláne, hogy az előző egészen borzasztóra és értelmetlenre sikeredett.

Vasárnap gyülekezet, megnézem a gyerekfoglalkozást, illetve mostmár kevesebb, mint két hét, és Magyarország, konferencia, nyaralás.

Délután a főnök behozott az irodába kicsit több, mint három évnyi National Geographicot, ami leginkább az évek miatt érdekes: 1978-80, ezeket az unalmas perceimben mindenképpen tanulmányoznom kell. Főleg, hogy a borítókon csodálatos dolgok vannak, mint például ez a komplett divattanulmány:

Este elmentünk megnézni a házicsoport többségével az egyik tag vizsgamunkáját, aki kortárs művészeteket tanul(t) az egyik helyi egyetemen, meg ha már ott voltunk, megnéztük a többi emberét is, akik vele együtt állítottak ki, meglepően változatosak voltak. Utána elmentünk vacsorázni egy jót, valamelik helyi pubban kötöttünk ki, ahol elkövettem azt a hibát, hogy elhittem a pincérnek, hogy jó a ház bora, ehhez képest olyan rossz vörösbort kaptam, hogy egy ponton beleöntöttem a maradék kólámba, ezzel demonstrálva a körülöttem lévőknek nem sokkal előtte elmagyarázott VBK-t. Sajnos nem lett jobb a kólától se.

Itt ettem a már korábban emlegetett jóindulattal erős közepes hamburgert is, ami ennek ellenére felüdülés volt a korábbakhoz képest. Az egésznek a végén pedig megtudtam, hogy ha mágnescsíkkal fizetek a kártyámmal, és nem a csippel — mint azt szokás az ilyen helyeken, ahol ha sokan vannak akkor a pincér begyűjti a kártyákat miután felírta ki mit kért — akkor nem tudok borravalót adni a gagyi Maestrommal. Majd ha nagy leszek, és kapok dombornyomottat a bankomtól.

(Vicces, hogy amennyire szeretek egy csomó dolgot lineárisan csinálni, úgy írom meg épp időben visszafele haladva blogposztokat, most például hétfő este van, és ez a nap maradt utoljára. Ellenben sokat segít az, mikor tanácstalan vagyok, hol kezdjem, hogy egyszerűen csak elkezdek írni valamit, és természetesen azzal könnyebb kezdeni, amire jobban emlékezek.

Mindenesetre miután jól kinyafogtam magam szombaton, most úgy tűnik, visszatérek a megszokott egy nap – egy poszt rendszerre, legalábbis még úgy másfél-két hét erejéig, aztán elmegyek majdnem két hétre nyaralni kicsit Magyarországra, akkor majd meglátjuk.)

A nemlétező némettudásomhoz képest többször kapom magam azon, hogy egy adott szónak a német verziója jut eszembe. Ritkábban a holland, amit mégfurcsább. A kedvenc svéd szavam jelenleg a förmiddag, azaz a délelőtt; érdekesség, hogy ez a szó gyakorlatilag nem létezik angolban (a szótár kidobja azt, hogy forenoon, de még soha nem hallottam élő embert használni). Ennél a szónál rendszeresen gondolkodom kell, hogy förmiddag vagy -mittag, ami nem egy valid német szó, csak majdnem: helyesen Vormittag. Nem csak a napot, az időt is keverem, hogy akkor most tid, vagy tijd, ez utóbbi a holland.

A munka végére spontán after work szerveződőtt a DTP-s/technikai csapattal, ami remek volt, egyedül az időzítéssel volt az az apró gond, hogy pont aznap este volt kihagyhatatlan dolgom, szóval csak egy órát tudtam maradni. Mindenesetre egy egészen jó kocsmát mutattak meg nekem, ahol volt egy rakat helyi sör, amiket bár nem szeretek, de legalább tudom, hova kell majd vinnem pl. a magyar barátaimat, mikor meglátogatnak.

Igazából nagyon sokat segített, hogy tegnap kinyafogtam magamat. Ma pedig főztem, és még jól is sikerült, ezt meg fogom írni részletesebben hamarost. Addig is szóljon az Audio Adrenaline, még a kilencvenes évekből.

(Zárójel, várom már, hogy a Spotify végre betörjön a magyar piacra is, és akkor nem kell többet közepesen rossz minőségű verziókat levadásznom dalokból a YouTube-on. Pláne, hogy három dalt akartam posztolni, de ebből egy egyszerűen nincs fent abban a verzióban, amit szeretek. És igen, a Spotify továbbra is a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta.)

(Zárójel kettő, most jutott eszembe, hogy Deezer már van Magyarországon, próbáljuk akkor ki azt, Spotify híján.)

Irritál, hogy a legjobb hamburger a városban tulajdonképpen a McDonaldsban vagy a Burger Kingben van. A helyek többségében, random kebabosoknál, egyéb éttermekben nem is érdemes próbálkozni, íztelen borzasztó valami. A kocsmákban menő, kicsit más stílusú “pub burger” már egy fokkal jobb, szódával tulajdonképpen elmegy, bár a rendes buci helyett teljeskiörlésű valami van. Tegnap pedig ettem egy egészen közepes, amerikai stílusúnak mondott burgert egy másik kocsmában, ahová bementünk vacsorázni a házicsoporttal. Ez sem volt úgy rendesen megfűszerezve, de azért legalább volt valami íze, ezen a ponton még egy ilyen közepes hamburgernek is örülök.

Irritálnak a nyitvatartási idők. A kávézók általában hatkor zárnak. Esetleg hétkor. Kivételek szerencsére vannak, bár eddig összesen egyet találtam. Hétvégén tíz előtt a sarki szupermarketen meg a 7-Elevenen kívül semmi sincs nyitva, és úgy általában még korábban zár egy csomó hely. A Systembolaget, az állami alkoholbolt hétköznap asszem hatkor zár, szombaton kinyit pár órára, aztán ennyi.

Irritál, hogy nincs mosógépem. Nagyon kényelmesen megszoktam, hogy kb. hetente mosok, ehhez képest most átlag 12-13 naponta tudok, és hirtelen nincs elég ruhám. Majdnem minden ruhadarabomból kell vennem mostmár nagyon sürgősen még párat, bármennyire is sóher vagyok mikor ruhavásárlásról van szó, kevés dologra utálok pénzt kiadni annyira, mint ruhákra. Ez alól kivételt képeznek valamennyire az internetről rendelt mindeféle pólók, de azt se csináltam már több éve.

Irritál pár ember, dolgok, személyiségjegyek, amikre legyintettem egy hónappal ezelőtt, most azonban már sokkal zavaróbbak.

Irritál helyenként a svéd konyha, az ebédelőhelyek napi menüjében az egyik dolog tuti hal, ezzel jelentős százalékokkal csökkentve annak az esélyét, hogy olyan dolog legyen náluk, amit megeszek. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszercsak rákapok majd a halra, a lazacot tulajdonképp megeszem, ha muszáj, meg történtek már ennél furcsább dolgok is. A laktózérzékenységem se segít, az meg pláne nem, hogy egyelőre a laktózgyógyszer ugyan a tüneketeket megoldja, de cserébe szörnyen érzem a gyomrom tőle. Lassan tényleg meg kell tanulnom főzni.

Irritál, hogy úgy érzem, lehet, hogy lassan elfogyott az írnivalóm. Ez persze nem így van, de most kicsit tanácstalan vagyok, hogy merre tovább. Egy biztos, nem szeretném abbahagyni az írást, most, hogy ennyire belelendültem, vagy mi.

Irritál, hogy ezek a dolgok irritálnak. Igazából tegnap este döbbentem rá teljesen, hogy most tényleg megérkeztem úgy igazán a kultúrsokk lejtőjére, mikor, miközben a hamburgerekről panaszkodtam az egyik svéd csajnak, megjegyezte, hogy van egyáltalán olyan svéd kaja, amit szeretsz? És aztán visszagondoltam arra, hogy az este korábbi pontjainak jórészén leginkább a fenti dolgokról panaszkodtam embereknek.

Mindenesetre várom már a recovery fázist, várom, hogy leérjek a legalsó pontra, és újra elinduljak felfelé. Mert egy biztos, minden fentebb felsorolt nyafogásom és szocproblémám ellenére még mindig hihetetlenül jó itt lenni, remek ország, remek város, találtam gyülekezetet, barátokat, fantasztikus kollégákat, javultam egészségileg minden szempontból már most és még sorolhatnám. Valamint úgy érzem, még egy jó itt leszek.

És ez jó.

Kijött Dave “az internet öregje és az OPML atyja” Winer Little Outlinerének nagy verziója, a Fargo, ami már nem a böngésző LocalStorage-ében, hanem a Dropboxodban tárolja a különböző outline-okat, rendes OPML-fájlokban. Nagyon tetszik, pláne, hogy több éve megrögzött Workflowy-felhasználó vagyok, azt majd meglátjuk, hogy áttérek-e rá.

Este a házicsoport az egyik lány új lakásába volt hivatalos, amihez sikerült a lehető legrosszabb útvonalat megtalálnom, egy ekkora lépcsősoron mentem fel majd két perccel később le teljesen feleslegesen. Ez amúgy nem az első alkalom, hogy a város megszivat azzal, hogy random helyen dombok vannak, amikor az előző nap sétáltam a Ruby meetupra, a térkép azt mutatta, hogy laza 15 perc lesz, csak azt felejtette ki, hogy majdnem végig erősen hegynek felfele. Ugyanebből az okból habozok mostanában biciklit venni, bár az erőnlétemnek biztosan jót tenne. Egy biztos, a jövőben gyakrabban fogom nézni a domborzati térképet a Google Mapsen.

Hazafelé végre megnéztem kicsit a mögöttem lévő hatalmas parkot, a Slottskugent, mert a lány lakásáról az egyik leggyorsabb út az volt, hogy részben átsétáljak rajta. Nem tudok igazából sokat mondani róla azon kívül hogy szép, és hogy nyáron tuti sokat kell majd oda járni. Augusztusban ott tartják a Way Out West zenei fesztivált, meg azt mondták a kollégák, hogy szoktak mindenféle egyéb események is lenni.

Kikerült ma az internetre a már korábban emlegetett interjú meg cikk amiben én is szerepelek, itt elolvasható. Alább pedig beágyaztam a videót is:

Ebédre csevapot ettem. Ez nem lenne igazán említésre méltó, ha valóban csevap lett volna, valójában azonban ízre leginkább egy sima svéd típusú marhafasírt volt, tzatzikivel és barnaszósszal leöntve, és hát ez még hírből se látott igazi csevapot. A kollégák szerint van azért igazi és jó délszláv étterem a városban, mindenképpen le fogom tesztelni.

Este elmentem a helyi Ruby meetupra, a Got.rb-re, amit a Charmers egyetem startup-inkubátorában tartottak, és nem meglepő módon az egyik ott lévő startup szponzorálta. Egészen jó volt, tízperces előadások voltak mindenféle témákról, több dolgot el is raktam magamnak későbbre. A kicsi a világ jegyében természetesen egy magyar srác és egy felvidéki lány mögé ültem le, akikkel remekül elbeszélgettem az előadások után.

Hazafele annyira éhes voltam, hogy többedszerre követtem el azt a kardinális hibát, hogy hamburgert ettem ismeretlen helyen, ami sokadszorra és ismételten egy közel ehetetlen, a legrosszabb legalja pesti bódénál is rosszabb hússal jutalmazott, amit csak az előbb említett durva éhségem miatt nem dobtam ki azonnal. Mindenesetre mostmár tényleg megtanultam, hogy itt nem eszünk csakúgy ismeretlen helyen hamburgert többet, pláne nem a tizenkettő egy tucat kebabosbódékban.

Amióta el vagyok kényeztetve az irodában kávéfronton, azóta otthon szinte kizárólag hétvégén iszok kávét, amit eddig a Kelttől karácsonyra ajándékba kapott kotyógossal és a sarkiboltban vásárolt nagyonolcsó kávéval oldottam meg. Amikor az a csomag erősen elfogyóban volt, akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy kéne egy szinttel feljebb váltani, akkor kezdtem komolyabban szemezni az Aeropresszel. Aztán kb. két hete rámcsetelt kávégeek kolléga, pont a hosszúhétvége alatt és a rossz skype accountomra, hogy kérek-e valamit az egyik netes kávés webshopból. Az üzenetét későn vettem már észre, úgyhogy hagytam is annyiban. Aztán ma megjött a csomagja, és mint kiderült, vett nekem egyet ajándékba.

Az Aeropress a french press erősen felturbózott, annál sokkal hordozhatóbb másodunokatestvére. A szerkezet kőegyszerű, lényegében két csőből és egy mikrofilterből áll: alulra beraksz egy mikrofiltert és egy tartót a zaccnak, majd felül a nagyobb csőbe beletöltöd a kávét és a forró vizet. Ezután összekevered, majd a másik, egy gumírozott végű cső és a vákuum csodálatos fizikája segítségével eszméletlen jó eszpresszót kapsz.

A rendszerben nincs annyi nyomás, hogy “igazi” eszpresszót csináljon, szóval hiányzik róla pl. a crema, ennek ellenére a minősége majdnem megegyezik egy nespressóval vagy azzal, amit az irodában lévő igazi kávégép csinál. Azt hiszem, ez egyben egyfajta kapudrog az igazán minőségi otthoni kávézáshoz: már gondolkozok, azon, hogy akkor kéne például egy rendes daráló is, hogy tudjak frissen darálni kávét. A pörkölőgép beszerzése előtt azért valaki állítson majd meg.

Ma életemben másodszor elmentem fodrászhoz. Először nem is tudom, talán 15 éve lehettem, már nem is tudom miért, de amióta az eszemet tudom, édesapám vágta a hajamat, ez volt mindig is a legkényelmesebb és a legegyszerűbb opció. Itt értelemszerűen ezt már nem tudom megtenni, úgyhogy a gyülekezet előtt beugrottam a közelben lévő fodrászatba, ahol tíz perc alatt megvolt az egész, meglepően jó eredménnyel.

Itt amúgy két teljesen külön árkategóriája létezik a fodrászatoknak, mint azt a kollégák elmesélték: az egyik a drága, echte svéd, többszáz koronáért, illetve az olcsó, bevándorlók által üzemeltetett fodrászatok, természetesen az utóbbit választottam, 15 perc alatt megvolt az egész, és potom 100 koronába került.

A gyülekezet után bevásároltam a hétfői Frukostklubbenhez, a Bagaboo továbbra is egy TARDIS, minden belefér, ami kell, bár mostmár figyelek arra, hogy a folyadékokat mindig valami zacskóba tegyem, és a töltőt is ilyenkor a külső zsebbe rakom, nem akarok még egy kólás balesetet.

A délután maradék részében aztán többek között képeket válogattam, és megbizonyosodtam arról, hogy az ájfónnal embereket fotózásnak az a titka, hogy megfelelő alkalmazással (Camera+) kell egy adott pillanatról minnél több képet készíteni, és utána az ötből lesz egy kép, ami éles is, jó is, és nem mozdult be rajta senki, a többit meg kidobjuk. Lehet, hogy csalás, de működik.

Aztán majd egyszer veszek egy jó kis full-frame tükörreflexeset pár jó fix objektívvel. Majd.