Miután leszálltam és összegyűjtöttem a bőrömdömet, kimentem a reptér bejáratához és konstatáltam, hogy ez a hely annyira kicsi, hogy még lelkes taxisok sem állnak előtte utasokra várva. Visszaraktam közbe a svéd simkártyám, majd hívtam egyet, másodikra felvették, azt mondták 10-15 perc, oké, belefér, majd hívni fog, ha odaéert a taxisom.

Nagyjából 15 perccel később kapok egy hívást az emberemtől hogy hát izé, ő még úgy tíz perc, az úgy oké-e? Nem örültem, de ha már ennyit vártam, jó, legyen. Még öt perccel később egyszercsak meglátom a taximat, megkérdezem oda megy-e, ahova én, azt mondja igen, megkérdezem az én nevemre van-e, azt mondja igen, beszállok, elindulunk. Majd egyszercsak felhív a taxisom. A másik. Merthogy valaki valamit nagyon összekavart, és bár a részletek kicsit homályosak, valószínű két taxit is küldtek, én meg a “rosszba” szálltam be. A két taxis ezután végigüvöltözte egymással az utat a telefonon, bár pont, mire hazaértem, addigra sikerült kibékülniük, a sztori vége olyasmi lett, hogy aki effektív hazavitt az meg fogja hívni a kollégáját egy vacsorára, ezzel elrendezve a dolgot.

Otthon kipakoltam, leültem a fotelbe még egy kicsit, aztán hirtelen este lett és már mehettem is aludni, ami már nagyon kellett.

Kedd reggel van, itt ülök a bőröndömmel egy Starbucksban, leginkább, mert itt van kávé is, internet is, meg jó helyen van most számomra. Nemsokára kitömegközlekedek Ferihegyre, ahonnan már csak egy köpés Göteborg.

A pénteki konferencia után voltam egy éjszakát Szentbékkálán, lógtam Gazs kanapéján, volt egy családi ebédem, tegnap pedig volt volt egy fantasztikus ebédem Gáborral, aki a mentorom lassam több, mint 8 (?) éve. Este pedig volt egy sörözésem, ami bár sajnos nem olyan lett, amilyennek szerettem volna, így is nagyon hasznos volt és jól esett.

Mondanám, hogy gyorsan eltelt ez a szűk két hét, de valójában nem, pont olyan hosszú volt, amennyi. A véleményem erről az útról egyelőre nem változott: bár megvoltak a negatív oldalai, nagyon hasznos volt sokféle szempontbol, és borzasztóan örülök, hogy találkozhattam-sörözhettem mindenkivel, akivel szerettem volna, ért egy csomó pozitív élmény, nagyon sokat kaptam emberektől, ezért mindenkinek végtelen hálás vagyok.

Őszintén nem tudom, mikor fogok megint újra Magyarországon járni, magamtól egyhamar nem hiszem, hogy visszalátogatnék, de ki tudja, mit fog hozni az élet. Amiben biztos vagyok, hogy Götebörgban egyelőre nagyon megtaláltam a helyem, és otthon érzem magam.

Még valószínű egyszer fogok írni a témáról, ha visszaértem, és kicsit leülepedett bennem már ott a dolog. Holnaptól újra munka, én pedig valószínűleg visszatérek a “régi” blogrendre.

Nagyon rövid verzió: mostmár minden oldalon (a kiemelt könyvek között is, a profiloldalon is) megy a happoló mód, így nyugdíjaztam a bookmarkletet.

Az úgy volt, hogy tavaly megszületett a rukkola, én pedig nagyon lelkesen indultam neki az oldalnak, mint felhasználó. Aztán elkezdett zavarni az, hogy nem lehet szűrni a csak happolható könyvekre, úgyhogy írtam rá egy bookmarkletet.

Az idők során aztán került bele végtelen görgetés, kapott egy saját oldalt, tanultam egy csomó dolgot, például azt, hogy nem szabad az ilyesmit a GitHubon tartani, szóval költözött is egyet, majd mikor már meg voltam elégedve a funkcionalitással, újraírtam az egészet, hogy a kód is kinézzen valahogy. Mindenközben tanultam egy csomó dolgot, amit megosztottam az egyik javascript meetupon.

Aztán hogy, hogynem, egyrészt a funkcionalitás egy jórésze bekerült magába a rukkolába, ezzel elérve a célját, másrészt pedig külsősből belsős lettem: és elkezdtem a rukkolánál rendszergazda lenni, jelentősen felgyorsítani az oldal bizonyos részeit, bugokat javítani, meg közben robotokat vadászni.

A bookmarklet azért továbbra is használatban volt, sőt, pár hónapja reneszánszát élte, amióta felfedezték az emberek, hogy a kiemelt könyvek oldalon nem működik a beépített happoló mód, ellenben a bookmarklet igen. Én közben kiköltöztem Svédországba, azóta a bugfixelgetésben nem vagyok már benne, csak néha nézek fel a szerverre, kirugdosni egy-egy újabb robotot, meg úgy általában a háttérben lévő, csendes rendszergazdaként működök aki néha helyrerúgja a szervert, ha nem viselkedik rendesen.

A bookmarklet most pedig végleg befejezte a pályafutását: mostmár minden oldalon működik a happoló mód, a kiemelt könyvek között is. Így most kiélesítettem az új verziót, ami csupán egy üzenet arról, hogy már nincs szükség az egészre. Ami, mint azt sokszor elmondtam, mindig is a végcél volt.

Szemfüles olvasóknak és felhasználóknak feltűnhet, hogy ezzel eltűnt a végtelen görgetés is: egyrészt az a funkciót sosem csináltam meg úgy igazán rendesen, másrészt sajnos se motivációm, se időm nincs a dologra. Valamint úgy látom, remekül megvan az oldal nélküle is. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi implementációja bizonyos helyzetekben feleslegesen terheli a szervert.

Ha azonban valaki késztetést érez a dologra, hogy mégis megcsinálja: a bookmarklet kódja eddig is és továbbra is nyílt forráskódú, megtalálható a GitHubon.

És aztán az is lehet, hogy egyszercsak rámjön az ötperc, és mégis megcsinálom, de ezt megigérni egyelőre nem tudom. Mindenesetre köszönet minden felhasználónak és minden visszajelzésnek.

Úgy gondoltam, hogy ez az étterem megérdemel egy külön irományt (leginkább, mert elfelejtettem megírni az előző posztba). Még szerdán voltunk a Yiddishe Mamma Mia nevű étteremben pár jelenlegi és pár volt kollégával (és jelenlegi baráttal), és egy hatalmas élmény volt.

Maga az étterem, mint azt a neve részben mutatja, egy zsidó-olasz-magyar fúziós konyha (tudom, sznobul hangzik). Van tehát mindenféle tészta, a húsoknál jogosan túlreprezentált a liba, és még ki tudja, mennyiféle étel, jó sok oldalból áll a menüjük, nagyon széles a választék, érdemes végigböngészni.

A csapat egyik fele sóletet evett, abból is a drágább, “Rotschild” verziót: ez köretnek ad egész libacombot, tömött libanyakat, marhanyelvet és egy egész főtt tojást. Az ételről alapvetően csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni: ilyen finom sóletet én még nem ettem. Tegyük azt hozzá, hogy kis mintából dolgozok, a másik hely, ahol volt alkalmam erre, az a Kádár étkezde volt a klauzál téren, ahol minden szombaton a menü szerves része: ott is nagyon finom volt (plusz alapvetően ebédelőhely, szóval olcsóbb), de ez egy kategóriával egyértelműen feljebb volt.

A többiek változatosabban ettek, volt sült libacomb, rántott libamáj, vagy éppen paradicsomos-kecskesajtos-bélszínes tészta: ez utóbbit megkóstoltam, és a saját legnagyobb meglepetésemre szintén nagyon ízlett.

Nagyon nehezen tudok negatív dolgokat felhozni, a pincér által ajánlott vörösbor alapvetően nem jött be, de ez is inkább csak izlésbeli dolog, mert mindenképpen minőségi volt.

A hely semmiképpen sem olcsó: egy főétel átlagosan 3-4 ezer forint között mozog, de minden egyes fillérjét megéri. Képeket sajnos nem csináltam, mert elég sötét volt már ahhoz, valamint túlságosan is el voltam foglalva a társasággal meg az étellel.

Azt nézem viszont most, hogy van ebédmenüjük, szóval aki a környéken dolgozik, annak még az is opció lehet pluszba.

(disclosure: ezért a posztért nem fizetett nekem senki. sajnos.)

It has come to my attention, hogy majdnem egy héttel el vagyok maradva a jelenhez képest és hát ez így nem állapot. Nem lesznek valószínű megszokott posztok erről a szűk két hétről, őszintén bevallom, nincs motivációm ezeknek a megírására, valamint ez kicsit más is.

Még most is processzálom, hogy milyen újra Magyarországon így három hónap után, még ha csak szűk két hétre is. Az első pár nap nem éreztem túl jól magam, azóta kicsit lecsengett a fordított kultúrsokk meg egyéb dolgok. Így egy hét után annyi mindenesetre biztos: ezek után méginkább meg fogom becsülni Svédországot, és továbbra se bántam meg, hogy elköltöztem.

Ettől függetlenül egyáltalán nem bánom ezt az időszakot se: az elmúlt héten egy csomó pozitív élményt szereztem a barátaimmal és/vagy a volt kollégáimmal. Lógtam az espell irodában, volt több jó, sőt, helyenként feledhetetlen sörözésem, vagy éppen ebédem. Megjártam a BUPAP-KÉK belső hétkerben lévő nagyon remek túráját, amit Kelt megírt, olvassátok el, nekem meg volt alkalmam fotózni alatta egy Canon 5D-vel (ráadásul manuálfókuszra kényszerítve), a képgaléria első három képét én csináltam. Pingpongoztam, voltam a Széchenyi fürdőben, ami, itt jegyezzük meg, lehet akármennyire turistás, még mindig iszonyat menő. Meglátogattam a volt főnökömet meg a végtelenül cuki, majd’ 14 hónapos gyerekét.

Voltam otthon is, nagyszülőknél is, ja, meg fogorvosnál, mert, nos, az itt kicsit olcsóbb, sikerült is kifognom egy nagyon rendeset, aki két alkalom alatt betömött három fogat nekem, amiért nagyon hálás vagyok.

Közben megérkeztek a kolléganők is kedd este, elkezdődtek a konferenciaprogramok, amiken pörögtem kedd este, meg csütörtökön egész nap, sikerült teljesítenem azt, amiért idejöttem, beszélgettem, networkingeltem egy csomó emberrel, és mindezt borzasztóan élveztem. A mai, pénteki nap már-már levezetőnek tűnik az előző napok után. A hétvégén megyek Szentbékkálára, hogy kicsit visszatérjek a nyaraláshoz, hétfőn még lesz egy ebédem meg egy sörözésem, kedden meg irány haza.

Mint azt fentebb is írtam, még mindig dolgozom fel ezt az egészet, nagyon furcsa élmény, de egy továbbra is biztos: hasznos.

Leszállt a gépem, bekapcsoltam a telefonom, és tárcsáztam édesapámat, hogy kicsit késni fogok a 8-as találkozónkról. Volna. Mert ekkor szembesültem azzal, hogy a roamingom, aminek elvben működnie kellett volna, a gyakorlatban nem teszi: a T közli velem, hogy a kimenő hívásokat letiltották, hívjam az ÜFSZ-t, SMS-t nem tudok küldeni, internet nuku.

Ez mindenesetre remek alkalmat biztosított arra, hogy megspóróljam a városba taxizást: ha már úgyse érek oda, akkor menjünk tömegközlekedéssel. Rezignáltam vettem tudomásul, hogy BKV bérletet nem lehet a reptéren venni (illetve de, délután fél 4-ig, köszi), szóval vettem egy jegyet, felszálltam egy 200E-re, majd megnéztem, ahogy az orrom előtt elmegy a vonat a Nyugati felé. A következő természetesen 30 percet késett, az utána következő már csak ötöt, szóval cca. 40 perc várakozás és húsz perc vonatozás után 9 körül beértem a városba.

Közben rájöttem a svéd szolgáltatóm által küldött svéd SMS-ből, hogy lehet mégis hívásokat kezdeményezni, úgyhogy csak sikerült elérnem már a vonaton édesapámat, akivel sajnos csak holnap este tudok találkozni, addig telefonom nincs, bár holnap szinte egész nap netközelben leszek.

Ekkor már kellően elegem volt a világból, szóval szerveztem egy gyors sörözést az estére, majd elindultam a Ganz felé, egészen a Margit híd budai hídfőjéig jutottam, amikor is elég rondán rámszakadt az ég. Ezután becsöngettem a semmiből az onnan nemmessze lakó barátokhoz, ahol megszárítkoztam kicsit, közben először lemondtam a sörözést, majd mikor kaptam egy SMS-t, hogy de ők már ott vannak és nagyon is elvannak, akkor úgy döntottem, hogy még egy elázás ide vagy oda már mindegy is, szóval felvettem a táskámat, majd konstatáltam, hogy nekem tulajdonképpen van benne egy esőkabátom.

(…)

Mert mikor leszálltam a repülőről és megcsapott az itteni 26 fok, akor az amúgy vízálló és kiszedhető bélésű kabátomat betűrtem a táskámba, és kb. elfeledkeztem a létezéséről.

Mindenesetre felvettem a kabátom, megtettem a maradék utat a Ganzba, majd megittam egy sört Gazzsal és Danival.

A hely 11-es zárása után pedig elballagtam a szállásomra, ahol bár megkűzdöttem a vízcsap kinyitásával, de sikerrel zárult a projekt, végül 1 körül teljesen kidőltem.

Eredetileg otthonról terveztem dolgozni a mai napon, de aztán rájöttem, hogy otthon, a laptopomról egyáltalán nem olyan kényelmes ez, mint bent, az asztali gépem előtt, két monitorral meg mindennel, szóval bevállaltam azt, hogy bemegyek a bőröndömmel az irodába, ledolgozom a napot, és onnan megyek a reptérre.

Reggel még bepakoltam az ilyenkor bepakolandó utolsó dolgokat a bőröndömbe (fogkefe, fogkrém etc.), aztán fogtam magamat, és kimentem a megszokott buszom elé, ami természetesen pont azon a napon késett 20 percet, úgyhogy villamos lett a dologból.

Az irodában sok érdekes dolog nem történt, bár egy apró bejelentés eléggé gyomronvágott, de bízok a legjobbakban.

Fél négykor beszálltam a taximba, kimentem a repülőtérre, ettem egy meglepő jó pizzát, amit megint a három kiló utólag applikált oregáno rontott el (note to self: mindig szólni, hogy nem kérek oregánót), felszálltam a gépre, és két órával késöbb már pesten voltam.

A nap jó kétharmada lustálkodással telt: otthon ültem, pihentem, sorozatokat néztem, és közben halasztgattam a bőröndöm bepakolását, amit végül estefele nagyrészt megcsináltam. Egészen meglepő módon még csak nem is lett tele.

A május 1 a városban amúgy elég nyugodt szokott lenni, leszámítva a tüntetéseket, ebből kettőhöz láttam plakátokat, a kommunisták tüntettek a gonosz kapitalisták ellen, illetve a feministák a béregyenlőségért, ez utóbbi speciel valóban egy értelmes ok.

Este elmentünk a házicsoporttal bowlingozni, ahol találkoztam az egyik lány amerikai barátjával, akivel azonnal összehaverkodtam, és onnantól kezdve egész este egymás szavába vágva beszélgettünk a legváltozatosabb témákról (haha) kezdve azzal, hogy miért rossz, hogy nem lehet egy olyan igazán jó hamburgert kapni a városban. (Remélem mindenki továbbra is értékeli a problémáimat.)

A bowling után bementünk a bevárosban egy kávézóba-kajáldába, ahol először balga módon kértem egy csirkés szendvicset, majd miután kihozták szembesültem azzal, hogy az egész nagyon szépen meg van kenve krémsajttal, amit egyébként nagyon szeretek, csak a laktózérzékeny gyomrom nem értékeli annyira.

Már-már elkönyveltem magamban, hogy akkor ezt buktam, de a társaságból mindenki azt mondta, hogy nyugodtan vigyem vissza és magyarázzam el a helyzetet, és valóban: simán kicserélték egy thai wokos tésztára, csak a különbözetet kellett kifizetnem, ami igen dicséretes.

Már csak kevesebb, mint 24 óra, és Pesten leszek.

Még vasárnap értesültem arról, hogy kedd este lesz a Valborgsmässoafton, angol nevén a Walpurgis Night, ami tavasz beköszöntésének az ünneplése errefele. A helyi zöldterületeken este vannak koncertek, kórusok, szép máglyák, amiket naplemente után meggyújtanak, és úgy általában egy családbarát ünneplősdi. Erre azonban nem sikerült eljutnom, mert a házicsoport legtöbb emberével elmentünk a Cortegenre.

Előtte azonban bementünk a Kosmos nevű kávézóba, ahol számomra is meglepő módon megettem az eddigi legjobb hamburgert a városban, megjegyeztem a helyet, ide még visszajövök.

A Cortegen a helyi Chalmers egyetem diákjainak nagyszabású felvonulása, ahol minden évben kábé 50-60 teherautót díszítenek fel, ahol a téma általában az adott év aktuális eseményei. Vannak ezenkívül még marching bandek, meg őrült házi készítésű motorhajtású járgányok is, szóval parádé az egész.

Az egész mindenképpen egy élmény, amit egyszer érdemes megnézni, azonban nagyjából az egyharmada után kezd az egész fájdalmasan unalmas és repetitív lenni, amikor az ember már a negyvenedik paródiát és a huszadik őrült járgányt látja, akkor már csak legyint. Bár az utóbbiakból voltak tényleg egészen kreatívak.

Elhúzódott mindenesetre az egész annyira, hogy utána a maradék társaság fáradtan elfogadta az egyik, átmenetileg itt dolgozó brit csaj meghívását a lakására, ami onnan nemmessze volt. Felmentünk, teát ittunk, jól éreztük magunkat, majd úgy fél 10 táján hazamentünk.

Ez egy furcsa hét lesz, ma meg holnap munka, de azért holnapeste már vannak események, aztán munkaszüneti nap, utána meg még egy szűk munkanap hogy aztán repüljek Pestre szűk két hétre.

A reggel mindenesetre a már megszokott Frukostklubbennel indult, a múlt héten tartott maradékok nap után ma mindenből vásárolnom kellett, sikerült ismételten teljesen megtölteni a Bagaboot, ami viszont továbbra tökéletesen végzi a feladatát.

(Annyit dicsérem ezen a blogon a bagaboot, hogy lassan meg kéne kérdeznem őket, nem akarnak-e hirdetni, vagy valami…)

Délután aztán elmentem átvenni a nemrég megrendelt másik kötött Mario Mushroomot, amit egy kolléganőnek vettem, akinek szintén nagyon megtetszett a dolog, és hogy spoilerezzek a keddi napomból, nagyon is örült neki.

Ja, és van a blognak új alcíme, amit Juditnak köszönhettek, aki ezeket a megfigyeléseket tette akkor, mikor arra terelődött a szó, hogy én miről és hogyan írok.